Brian McClellan: Őszi köztársaság

„Kezdjük rögtön a történettel. Természetesen újra találkozunk régi ismerőseinkkel, és hát most sincsenek jobb helyzetben, mint ahol az előző kötetben hagytuk őket: Tamás ugyan visszaért Adróba, de az országot továbbra is Kez fenyegeti (sőt, Lord Claremonte-tal együtt Brudánia is becsatlakozott a játszmába, de senki sem tudja, hogy pontosan mit is akar a fővárosban); Tániel, többszörös árulás áldozataként, senkiben sem bízik Ka-poelon kívül, noha aktuálisan rajtuk múlik, hogy az ország (vagy ha már itt tartunk, az egész világ) túlélheti-e a következő heteket; Adamat felügyelő eltűnt fiát keresi, de valahogy állandóan olyan konfliktusokban találja magát, ahol valamit ki kell nyomozni; míg Nila, Bo Kiváltságos mellett utazva, már rég maga mögött hagyta az egyszerű mosónő életét, de ez persze önmagában még nem elegendő a boldogsághoz, ha éppen egy háború felé veszik az irányt. Felálltak a figurák a sakktáblára, ideje egy mindent elsöprő finálénak!

Amit, természetesen, meg is kapunk. Brian McClellan erőssége az elmúlt kötetekben is főként az volt, hogy olyan veszettül szórakoztatóan képes írni, hogy legszívesebben le sem tenném a könyvet (pedig amúgy egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan író van, aki nálam képes ilyesmire), ez pedig mostanra sem múlt el. Gyorsan pörögnek az események, pattognak a párbeszédek, magával ragadnak a leírások, legszívesebben folyton előre-előreolvasnék a szövegben, hogy már a következő mondatnál tartsak, és megtudjam, hogy ott mi történik. Ebben a regényben mindenki elképesztően menő és laza, mindenki olyan kreatívan fejezi ki magát, mint a valóságban soha, mindenkinek szerencséje van, és mindig jókor van jó helyen, de ez semmit sem von le a kötet élvezeti értékéből, sőt: mostanra érzem egyértelműnek, hogy a Lőpormágus-trilógia tökéletesen megtestesíti mindazt, amit kikapcsolódásként szeretünk olvasni.”