A Warcraft olyan bődületes történetmesélési kudarc, amilyenhez foghatót még a sokat szidott mai Hollywoodban is ritkán látni.
„Először is, a high fantasynek alapfeltétele a világépítés, az elpusztult otthonukból menekülő orkok ostromolta Azeroth társadalmáról, történetéről, az ott élő fajok viszonyáról azonban szinte semmit sem tudunk meg, a cselekményben kulcsszerepet betöltő mágiáról meg még annál is kevesebbet. Nincsenek szabályok, szabályok nélkül márpedig bármikor bármi megtörténhet, és ha bármikor bármi megtörténhet, semminek sincs súlya, és búcsút lehet mondani a feszültségnek is. Ezen az sem segít, hogy a szűk kétórás játékidőben teljesen elsikkadnak a karakterek: mindenki egy- vagy inkább csak féldimenziós, érdektelen és kiforratlan, stílustalan és jellegtelen, és csupa primitív klisében kommunkál (Travis Fimmel a Vikingekből importált, játékosan gonosz mosolyával próbál valami jellemvonásszerűséget erőltetni a főhősre).
Szomorú szívvel, de vissza kell kanyarodnom egy kicsit Uwe Bollhoz – mondják néha félig viccesen, hogy Boll vagy a hulladékgyáros Aslyum rendezői is véghez tudnák vinni ugyanazt, amit sok hollywoodi társuk, ha ők is kapnának 150-200 milliót (értsd: lényegi minőségi különbség nincs köztük, ez is szar, az is szar). Erre mindig azt mondom, hogy hülyeség, mert a tehetség vagy akár csak a tisztes iparosi képesség, az egyszerű szakmai rutin (és ez sokszor még a rosszabb álomgyári produktumokkal is együtt jár) nem csak pénzfüggő. De a Warcraft most elbizonytalanított: Jones mindig megtalálja a legunalmasabb beállítást, mindig sikerül az abszolút minimumot kihoznia a színészeiből, mindig úgy vágja el az aktuális jelenetet, hogy annak véletlenül se legyen bármilyen drámai, érzelmi hatása, wow-faktora meg főleg ne. Ez inkább egy elnyújtott, trendien hektikus és közhelyes-bombasztikus zenével megtámogatott előzetes, semmint egy kész, kerek film. (…)
De én minden eddigi bizonyíték dacára sem vagyok hajlandó elhinni, hogy nem lehet jó videojáték-adaptációt készíteni. Mondjanak bármit a finnyásak, a játékok éppúgy a narratív művészet kategóriájába tartoznak (igen, leírtam, hogy »művészet«), mint a könyvek, a filmek, a képregények, a színdarabok, ergo a feldolgozásuknak sem kellene újra és újra, kivétel nélkül kudarccal végződniük. Előbb-utóbb jön is majd egy adaptáció, amely megtöri az eddigi átkot, a Warcraft pedig csak egy rossz emlékű viszonyítási pont lesz, úgymint: »lám, milyen nagy utat tettek meg a játékfeldolgozások azóta«. Csak már ott tartanánk.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
