Mecsetépítő tábor érseki áldással

„Sebaj! Haladni kell a korral. Egy szekuláris és – legalábbis névleg – egyenlőségen alapuló világban ember és ember, vallás és hiedelem között nem szabad különbséget tenni. Akkor sem, ha ezt keleten nem nagyon értik meg, és a Róma által áhított színpadias párbeszéd hátterében tovább folyik a keresztényüldözés. Hinduk, muszlimok, buddhisták váltakozó intenzitással rombolják a templomokat és a keresztény közösségeket. És akkor mit teszünk? A Woelki-féle főpapok hívására Agnus Deit énekelve vonulunk az építőtáborba felhúzni egy mecsetet. Vagy nem.

A befogadáspárti európai papok minden erőlködése ellenére úgy tűnik, a hívek egy és cseppet sem kicsiny része nem kér ebből a politikailag korrekt beszédmódból és programból. A misszionárius vértanúk és az arénák mártírjai, a katonaszentek és a keresztesek példáiból tudhatjuk, hogy valaha létezett egy harcos, aktív, meg nem alkuvó kereszténység, amely át akarta formálni, jobb hellyé akarta tenni a világot. Ugyanerre tanítanak bennünket a francia és orosz ellenforradalmárok vagy a hitükért fegyvert ragadó mexikói cristerók a XVIII. század végéről, illetve a XX. század elejéről. És e körbe tartozik az a maréknyi önkéntes is, akik a Közel-Kelet keresztény milíciáihoz csatlakozva vállalták, vállalják a harcot az iszlamistákkal: napról napra egy-egy falut védve bármikor elnyerhetik a mártírok koszorúját. Pedig »jó« ötletekből nincs hiány. Lehet diszkót rendezni a plébánián, a belga papok akár egy kutyát is készek eltemetni, és semmi sem zárja ki, hogy a boldogító igent bungee jumping közben mondjuk ki, ha éppen erre vágyunk. Ennek ellenére a templomok egyre üresebbek.”