Szeretnék valamit még most leszögezni. Nincs olyan, hogy valaki “megérdemli”. Nincsen. A nemi erőszak, a molesztálás, a zaklatás, a bántalmazás nem nézőpont vagy viszonyítás kérdése és semmi köze nincsen ahhoz, hogy az áldozat mit gondolt, mondott, tett, vagy nem tett előtte.
Ezek a borzalmak csak és kizárólag annak a következményei, hogy az elkövető nem embernek tekinti a másikat, hanem egy tárgynak. Mondjuk egy pohárnak, amibe beledughatja az ujját.
Most valami nagyon durvát fogok mondani. Nem poharak vagyunk. Nem tárgyak. Emberek vagyunk. Érzésekkel, gondolatokkal és vágyakkal. Lehet véleményünk. Dönthetünk. Mondhatunk nemet és az nem jelent semmi mást, csak azt, hogy nem.
Ha valaki - bárki - nem tudja értelmezni a visszautasítást és erőszakot követ el egy másik ember ellen, akkor ezt a valakit felelősségre kell vonni, el kell távolítani az áldozat közeléből, de leginkább mindenki más közeléből is. Soha, de soha nem lehet belőle ünnepelt sztár, köztiszteletben álló személy, sőt, az is elképzelhető, hogy soha nem lehet többé a közössége, vagy a társadalom teljes értékű tagja, a nevét pedig egyetlen egy helyre véshetik fel: a sírkövére.
Én legalábbis azt szeretném, ha ez a forgatókönyv valósulna meg. De egyelőre még nem ez a helyzet. Most az a helyzet, hogy mindezt meg lehet úszni. És ebből van végképp elegünk.
A múlton nem tudunk változtatni, bármennyire is szeretnénk. Az anyukáinkat, nagymamáinkat már csak meghallgatni tudjuk. Biztosítani őket a támogatásunkról, a szeretetünkről, arról, hogy hiszünk nekik és semmit nem tettek, ami indokolná azt, ami velük történt. Ártatlanok voltak, mégis a létező bánásmódok talán legkegyetlenebbjében kellett részesülniük. Csak csodálhatjuk őket az erejükért és a bátorságukért, mert túlélték. Ők a túlélők.
A lányt a buszon, a fiút a kávézóban, vagy a kisbabát, akit éppen most ringatsz viszont még megóvhatod attól, hogy ezen kelljen keresztülmennie. Nem kell, hogy te legyél a következő szülő, akinek a gyereke öngyilkos lesz, mert nem hittek neki.