Budai villák, pesti kések

„Érdekes egy öltözék a kapucnis pulóver: beszűkíti ugyan az ember látóterét a csuklya, ugyanakkor valahogy kisebbnek és biztonságosabbnak is tűnik ezáltal a világ. Tartozom egy vallomással: gyerekkorom óta nem hordtam efféle ruhadarabot. Talán mert otrombának tartottam a fura púpot az emberek hátán, vagy nevetségesen nézett volna ki a kapucni a hosszú hajjal, esetleg a rossz konnotáció zavart – kisstílű bűnözők rejtik el efféle ruhadarabok segítségével az arcukat. Mindenesetre jó másfél évtized kihagyás után beszereztem a múltkor egy fekete színűt. No, nem utcai viseletre, hanem futáshoz, miegymáshoz. Egyszer aztán egy nagymosás hiánygazdasága csak rákényszerített, hogy az új szerzeményben merészkedjek emberek közé. Este hazafelé olyan szél támadt, hogy csak felhúztam a kapucnit, aztán rajtam maradt még a villamoson is. Kedvesem rám nézett, és megjegyezte: úgy festek, mint egy huligán. Azt is hozzátette, hogy nem szívesen futna össze velem egy sötét sikátorban.

Felpillantottam, és a villamosablak tükrében egy bizonytalan körvonalú alakot láttam. A csuklya árnyékából baltával faragott arcélű, kemény tekintetű fickó nézett velem szembe, a pár napos borosta pedig mintha afféle pecsétes igazolás lett volna az élet – vagy még inkább: az utca – iskolájából. Elfintorodtam a látványtól – ez a tükörben brutális grimaszként köszönt vissza. Leszálltunk a villamosról, és tényleg azt vettem észre, hogy kisebb-nagyobb ívben kerülgetnek az emberek. Ezen eleinte némiképp megsértődtem, aztán valahogy elkezdett szórakoztatni a dolog. Már egészen beleéltem magam a szerepbe, felvettem az aluljárói ábécék népétől látott testtartást és mozgást – tudják, amikor az illető az egykori izmok emlékétől csak úgy tudja tartani a karját, mintha egy óriási görögdinnyét cipelne –, sőt még a szlenget is hozzápróbáltam a figurához. Vágod, én vagyok az, akinek a budai villák helyett a pesti kések jutnak! – ennél a mondatnál csak kiszakadt mindkettőnkből a nevetés.

Aztán körülnéztem, és hirtelen elkomorodtam. Sokadszor döbbentem rá, mennyire nem értjük egymást azokkal, akik ezt a műfajt komolyan művelik. Mint az elhanyagolt kamaszok a Blahán, akik sokszor csak unalmukban kötözködnek a járókelőkkel, hogy végre valaki – ijedt hátrahőköléssel, visszatámadással vagy bármivel – igazolja számukra, hogy ők igenis léteznek. Akiknek az ehhez hasonló primitív szójátékok nem szórakozást jelentenek a szalonspicces hazaúton, hanem tényleg ilyen paranoid módon látják a helyzetet. Hogy vannak ők, és van a világ, amelyik ellenük van. Ahol csak agresszivitással lehet érvényesülni, főként a magamfajták nyárspolgári gőgjével szemben, amit szavakban lenéznek, de magukban talán irigyelnek egy kicsit. Szociális feszültség, leszakadó rétegek és erőszak – és a mélységes, fásult keserűség mindezek mögött. Mindent vagy semmit: csillogás, verdák és prostik, vagy bolti lopás, zsebelés és utcai fosztogatás, amíg el nem törik a kútra járó korsó – mint egy előre elvesztett utcai bunyó az élettel.

Mi meg vitázgatunk róluk itt, kényelmes-középen, és azon töprengünk, hogyan fogjuk nekik focival meg zenével átadni azokat a közösségi normákat, amelyeket a szerencsésebbek a családjuktól megkaptak. Mások viszont öntudatra meg önmegvalósításra tanítanák őket, nehogy véletlenül is ragadjon rájuk valami a többségi környezetből az utilitarista jogászkodáson kívül. Ők pedig csak pörgetik az utcai élet orosz rulettjét, és nem csak divatból vagy a szél ellen húzzák fel a csuklyát. Elvégre akár a világ támad rájuk, akár ők a világra, minél kisebb szeletét látják, annál kevesebbel kell megküzdeniük. Érdekes ruhadarab ez a kapucnis pulóver, említettem már?”