Hetvenmillió tetves forint, ennek a többszörösét keresi nettó egy évben. De nem, nem fér bele. (Egyébként mennyi egy ilyen könyv kiadása? Hárommillió? Négy? Vicc.)
Mégis, mire számítottunk? Amikor kiderült, hogy kétszázhatvanmilliárd forintot (hahó, emberek KÉTSZÁZHATVANMILLIÁRDOT!, a magyar GDP több mint fél százalékát, a felsőoktatás éves költségvetési támogatásának majdnem dupláját) sakkoznak ki a Magyar Nemzeti Bankból alapítványokba, elég egyértelmű volt, hogy valami nagy disznóság készül. Ahhoz már nem is pofa, hanem azbeszt szopóálarc kellett, hogy bepróbálkozzanak a rendszerváltás utáni magyar gazdaságjogtörténet legabszurdabb és leglólábkilógatósabb trükkjével: azt mondták, hogy az MNB nyeresége (vö.: a megshortolt forinton szerzett profit) nem közpénz… Na, erre még Kövér Lászlónak is ökölbe szorult a bajsza. És amikor azt gondolhattuk, hogy cinizmusban és közröhejben elértük a lokális maximumot, jött a törvényjavaslat az alapítványoknak juttatott közpénz „közpénzjellegének elvesztéséről”. Simán átment a parlamenten. Az Alkotmánybíróságnak kellett elgáncsolnia.
Érdekes egy állatfajta a döglődő magyar jogállam. Egyrészt felnőtt, aggyal rendelkező képviselők beterjesztenek és elfogadnak egy ilyen törvényt, aminek a fejlécébe nagy piros betűkkel oda lehetne írni, hogy „Lopáshoz lesz”. Abban az országban, ahol egy ilyen törvényt elvileg felelős képviselők elfogadnak, a legkevésbé sem lehetne várni, hogy bármi megakadályozza a hatályba lépést. Az Ab mégis elkaszálta, és ezután az MNB alapítványai szinte zokszó nélkül kiadák az adatokat.