Csak öt perc

„A kormány jól csinálta, ehhez kétség sem fér. Az első tiltakozás idején még szinte biztatták a tanárokat a polgári engedetlenségre: amolyan szigorú, de türelmes szülő módjára, aki tudja, hogy a hisztinek előbb lesz vége, ha egy darabig tombolhat a gyerek. Később ügyesen kihasználták, hogy a közös ügy mellett saját legitimációjukért is küzdő szervezetek összevissza hirdettek sztrájkokat, és így a nem kifejezetten a hírekkel kelő-fekvő átlagpolgár már képtelen megmondani, kinek hány pontja van, azokért feketében vagy kockásban harcol-e, illetve ott ül-e valamelyik tárgyalóasztalnál. Az így kialakult zűrzavarban nem is mindenki számára visszatetsző a kormány keménykedése, az egyszerre lekezelő és fenyegető államtitkári nyilatkozat. A magyar társadalom alapvetően örök gyerekként viszonyul az iskolához, örök szorongással az örök Kati néniktől, és fényévekre attól a polgári elvárástól, hogy az oktatás egy adóból fenntartott nagy rendszer, amelynek alapvető kötelessége az adózó gyermekeit a lehető legjobb, legtöbb esélyt teremtő tudáshoz juttatni.

Ez a húzd meg-ereszd meg viszont a napnál is világosabbá teszi, hogy szó sincs az alapvető változásokra való hajlandóságról, a kormány a kifárasztásra játszik. Két hónapot kell még kibírnia, és elkezdődik a végtelen nyári szünet: azalatt majd szépen eldöntik, mi legyen a Klikkel, levonják a 16 évre leszállított iskolakötelezettség tanulságait (vajon mire jutnak?), átszerveznek ezt-azt, de úgy, ahogy nekik tetszik, aztán szeptemberben elégedetlenkedjen, akinek még mindig nincs halálosan elege az egészből.”