Értelmes válaszok után kutatva

„Karl Rahner és Hans Urs von Balthasar az utolsó olyan nagy gondolkodók, akiknek meglátásai több területre is hatással voltak. Velük véget ért a nagy teológusok korszaka?

A kereszténység történetében rendkívül ritkán találunk teológiai szempontból sűrű, termékeny és gazdag időszakot. Az elmúlt húsz évszázad során három olyan korszak volt, amikor száz-százötven éven keresztül hallatlanul intenzív teológiai gondolkodás folyt. Az egyik a III‒IV., a másik a XII‒XIII. század idejére tehető. A legutóbbi nagy periódus a XIX‒XX. század volt. Ezekben az időszakokban újszerű és meglepő gondolatok, személyek, iskolák és művek bukkantak fel, s a megjelenésüket sok évszázados feldolgozási munka követte. Napjainkban is egy ilyen értelmezési korszakot élünk. Az ezredforduló után valóban nem találunk olyan nagy teológust, aki Henri de Lubachoz, Yves Congarhoz, Rahnerhez vagy Balthasarhoz lenne mérhető. Ettől azonban nem kell megijednünk, hiszen az ő életművük feldolgozása hosszabb folyamat. A közelmúlt nagyjai által felvetett kérdéseken ugyanis korántsem vagyunk túl. Sőt, meggyőződésem szerint még meg sem értettük őket igazán. Ha megértettük volna a felvetéseiket, nem így nézne ki a kereszténységünk. (...)

Hogyan viszonyul a teológia a többi tudományhoz?

A teológiának vannak bizonyos nagy kérdései. Ilyen a teremtés, a vég, Jézus Krisztus, Isten, az ember valósága és az egyház. A második világháború után a teológusok kiléptek ebből a jól körülhatárolt tartományból. Olyan gondolkodásformákkal kezdtek párbeszédet folytatni, amelyekkel korábban senkinek sem jutott eszébe szóba állni. Karl Rahner úgy fogalmazott, hogy a második világháború után véget ért a teológia monogám időszaka. Azt megelőzően ugyanis a teológia kizárólag a filozófiával működött együtt, azt követően viszont új társakat keresett, hogy megőrizze életképességét. A teológusok más tudományok – a szociológia, a történettudomány vagy a pszichológia – felé fordultak azért, hogy újrafogalmazzák a keresztény üzenetet.

Ugyanakkor minél kiterjedtebb a teológia tájékozódási horizontja, annál nagyobb a veszély, hogy elveszíti a támpontjait. Akkor tud igazán eredményes lenni, ha a kitekintés közben megmarad a középpontban. A hetvenes-nyolcvanas években sokan lelkesen indultak el más területek felé, ám onnan már nem találtak vissza, megrekedtek valahol a társadalomtudományok és a teológia között. Kelet- és Közép-Európában gyakran a pszichológia jelenti a legnagyobb vonzerőt a teológusok számára. Ez az oka, hogy a sok Krisztus-kép közül ma nem a szegény Jézus, a megdicsőült Jézus vagy a történelem előtt létező örök Logosz, hanem a gyógyító Jézus kerül előtérbe. Remélem, ennek a korszaknak hamarosan vége szakad.”