Kvázi-vita Horthyról, Sztójayról és Szálasiról Karsai Lászlóval és Ungváry Krisztiánnal

Karsai László és Ungváry Krisztián legutóbbi közös cikkében azt állítja, azzal vádolom őket, hogy nem próbálták meg állításaimat cáfolni, hanem csak megismételték, amit korábban is állítottak, ami szerintem „agitációs propaganda”.

Pontosítok. Az a fajta „vita”, amit a Karsai – Ungváry szerzőpáros folytat, nem egyszerűen „agitációs propaganda”, hanem teljesen alkalmatlan rá, hogy épeszű embert meggyőzzön állításaik valódiságáról. Tehát nem agitációs propaganda, hanem annak a gyenge változata, ami méltatlan nemcsak történészekhez, de értelmiségiekhez is! Sokkal inkább az agyatlan papagájok sajátja, maximális semmibevétele annak, amit mások nekik címezve írtak. Nemcsak elemi szinten nem vesznek tudomást azokról a tényekről, amelyeket az ember felsorol, hanem ha kell, letagadják azokat vagy arra hivatkoznak, hogy az ember nem érti, amit ők állítanak. 

Nem lesz hely arra, hogy valamennyi csúsztatásra és félremagyarázásra kitérjek, ezért csak a legfontosabbakra fogok. Elöljáróban viszont megjegyezném, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel hasonlóképpen járnak el. Érdemes felhívni a figyelmet arra, ahogy Diószegi István egy éve publikált cikkével ugyanezt művelték. Ungváry Krisztián Diószegi István egyetlen kritikai észrevételére sem reagált érdemben, ellenben válaszcikkébe lényegtelen, korántsem vitathatatlan elemeket csempészett, így igyekezve hitelteleníteni a vele szemben megfogalmazott kritikát. Karsai László akkor külön cikkben tartotta érdemesnek megtámogatni Ungváry álláspontját, pedig pont a deportálásokkal kapcsolatban Diószegi Istvánnak volt alapvetően igaza.

A szerzőpáros legutóbbi cikkemet bíráló írásában Ottlik György és Sztójay Döme egykori berlini magyar követ német fővárosban lefolytatott beszélgetésére utal, majd az ennek nyomán Ottlik 1942 októberében a külügyminisztérium számára készített összefoglalójára hivatkozva állítja, hogy „pesti újságírókörökben is ismert volt: ha kitelepítenék/deportálnák a magyar zsidókat, ez egyenlő lenne kivégzésükkel”. 

Azt állítják, hogy nem ismertem ezt a memorandumot, holott írásomban pont Ottlik Sztójayval folytatott, általuk is említett érvelését hoztam példának arra, miként gondolkodhatott a Horthy-féle elit a zsidókérdésről. Szó szerinti egyezések vannak Horthy és Ottlik álláspontja között! Itt Karsai László egyik korábbi írására is hivatkozhatnék, ahol ő pont a kormányzó szavait idézi.

Én a cikkemben éppen Ottlikra céloztam, amikor arra utaltam, hogy Sztójayval folytatott beszélgetése során a Pester Lloyd főszerkesztője elmondta, hogy a zsidóság 300 000-es (vagy 100 000-es) lélekszámú keleti frontra való „kiutasítása vagy hóhérkézre adása” egyrészt nem oldaná meg a zsidókérdést, hiszen a zsidóságnak csupán egy részéről volna szó. Csak elmérgesítené a helyzetet, ahogy Ottlik fogalmaz: a magyar társadalomban „belső törést okozna”, de ennél döntőbb érv, hogy képtelenek lennének azt az űrt pótolni, amit a zsidóság tudásával a nemzet szolgálatában betölt. Ebből következik, hogy addig nem szabad bántani a magyarországi zsidókat, amíg nem tudunk a helyükre olyanokat állítani, akik legalább olyan jól el tudják látni a feladatukat, mint ők. És mivel erre az őrségváltásra évtizedekre van szükség, azt javasolja Sztójaynak, hogy verje ki a fejéből ezt a marhaságot.

Hogy itt a beszélgetés során nem Auschwitz-Birkenauról, hanem a keleti frontról, nem pesti újságíró körökről, hanem a kitüntetett helyzetben lévő Pester Lloyd főszerkesztőjéről, arról az Ottlik Györgyről van szó, akinek a keze alatt egyébként főként magyar zsidók dolgoztak és aki – nem mellesleg – az országgyűlés Felsőházának a tagja volt; hogy nem 1944-ről, hanem 1942-ről van szó, az csak hab a tortán. Csupa olyan csúsztatás, amit magukat történésznek tartó embereknek nem lenne szabad megengedniük!

Ráadásul a szerzőpáros ezzel a beszélgetésről szóló részlettel próbálkozik bizonyítani azt, hogy az Auschwitzban folyó tömeges megsemmisítésről nemcsak a kormányzó, hanem a pesti újságírók is tudtak! Holott minderről csak napjainkban van nagyjából pontos tudásunk, viszont az akkor jól értesültnek számító Zsidó Tanács tagjai – akiknek egyébként volt fogalmuk a németek tömegmészárlásairól - Magyarországon 1944-ben még azt sem tudták, hogy a térképen hol keressék Auschwitzot!

Lehet, hogy Kamenyec-Podolszkot és a keleti front összes többi települését bizonyos körökben „divat” közös nevezőre hozni Auschwitzcal vagy a hozzá hasonló létesítményekkel, de valójában az emberölésen kívül más közös vonásuk nem volt. A keleti fronton nem iparszerűen mészároltak, még akkor sem, ha tényleg rengeteg embert gyilkoltak le. Egyébként a háború és maga a keleti front is kifejezetten erről, vagyis szintén a szervezett halálról szólt.

A szerzőpárosnak abban sincs igaza, hogy a német politika Kelet-Európában – egyébként Nyugat- és Észak-Európával ellentétben – ne egy teljesen más, új Európa kialakításáról szólt volna, mivel az itteni népek közül főként a szlávokat – részben, de csak részben az ukránokat leszámítva – le kívánták törölni a Föld színéről. Az oroszul és egyébként észtül is kiválóan beszélő Alfred Rosenberg fejtegetéseit remélhetőleg nem kell idéznem. Auschwitz pedig eredetileg, krematóriumostul, nem a zsidóknak, hanem a lengyeleknek készült – remélhetőleg ezt sem kívánja senki vita tárgyává tenni! Mint ahogy azt sem, hogy a három részből álló Auschwitz-jegyzőkönyvek első darabját, nem zsidó, hanem a szintén oda belágerezett lengyel Witold Pilecki produkálta, miután 1943 áprilisában elsőként neki sikerült megszöknie onnan. A keleti fronton hadifogságba került – ha úgy tetszik – egyébként árja, ámde szláv hadifoglyok milliós nagyságrendű, németek általi elpusztulása-pusztítása nem tudni mennyire eredt puszta felkészületlenségből, illetve nemtörődömségből.

A szerzőpáros azt állítja, nem értem, hogy Horthy politikája 1944. március 19-e után megváltozott. Nem igaz, hiszen írok róla, hogy a német megszállás mit jelentett az ország és a kormányzó életében. Szép összefoglalóját adja a nemzetközi és a magyar kutatásoknak ifj. Koszorús Ferencnek a Mandinerben angolul, de a Kommentárban a napokban immár magyarul is olvasható írása, amelyben a szerző összegzi, hogy mit jelentett ez a „több, mint kormányváltás” Magyarország életében.

Ami nem változott – és ezt most sem látom másként – a kormányzó attitűdje. És a szerzőpáros nem tudni milyen megfontolásokból mániákusan ragaszkodik ahhoz a rögeszméhez, hogy Horthynál 1944. március 19-e után úgymond zsidóellenes fordulat következett volna be. Ezt Sztójay kinevezésével látják bizonyítottnak, viszont ennek a megbízásnak alighanem más, prózai oka lehetett: akkor Sztójay látszott Horthy számára a legkisebb rossznak. Valószínűleg e személyi döntésénél is lényeges szempont volt, amit a kormányzó további lépései is bizonyítanak: minél hamarabb meg kívánt szabadulni a német megszállóktól és Sztójayban a németek megbíztak.

Ha Horthy nem volt meggyőződve a német fegyverek győzelmében, akkor nehezen magyarázható, hogy mitől változott volna hirtelen harcos zsidógyűlölővé két évnyi – ahogy a németek fogalmaztak – „zsidóbérenc” politikát követően? Az pedig, hogy Horthy miről tudhatott és miről tudott – nehezen eldönthető kérdés. Azért, mert egyszerűen nem állnak rendelkezésünkre ilyen dokumentumok. Hogyha voltak ilyenek, akkor ebben szerepe lehet annak, amire Gellért Ádám gondol, hogy jelentős részük elpusztult.

Gellért Ádám legalább ezt a fizikai tényt elismeri, míg Karsai Lászlónál és Ungváry Krisztiánnál folyamatosan visszatérő elem: a „tudnia kellett” kitétel! És ha nem tudott? Jány Gusztáv még hónapokkal a doni katasztrófa előtt jelezte lemondási szándékát a keleti frontra látogató Nagy Vilmos honvédelmi miniszteren keresztül a kormányzónak. Nagy Vilmos viszont ezt a kérését nem adta tovább, így Horthy Miklós nem értesült róla. És hiába sorolom fel egymás után a különböző kutatókat, hogy ki mikorra időzíti, hogy mikor értesült a kormányzó az ún. Auschwitz-jegyzőkönyvekről! Egyébként nemcsak Eliezer Rabinovichot, akivel valóban készítettem interjút, de azt még sehol nem publikáltam, így annak elolvasására a szerzőpárosnak egyelőre még nem volt lehetősége! Persze, lehet Rabinovich szakmai hátterét vitatni – viszont itt sem ártana pontosabbnak lenni, hiszen Karsai László és Ungváry Krisztián az Izraelben lakó matematikus Rabinovich-csal keveri össze az Egyesült Államokban élő, holokauszt-kutatással foglalkozó Rabinovichot. (A matematikus Rabinovich ugyanis nem azonos a holokauszt-ügyekben publikáló, tavaly Budapesten járt Rabinovich-csal, akinek legfrissebb munkája a napokban jelent meg Hamburgban oroszul a Szpaszenyije jevrejev Budapesta címmel, ami nem tűnt fel a szerzőpárosnak!) De abban, amit leírtam, nemcsak az Amerikában élő Rabinovichra hivatkozom.

Thomas Sakmyster, Randolph Braham, vagy az Amerikában tavaly szeptemberig szintén holokauszt-kutatással foglalkozó, Kolozsvárra hazatért Tibori Szabó Zoltán sem azt a dátumot szerepelteti, amire a Karsai-Ungváry páros hivatkozik. Sőt, a Komoróczy Géza-féle A zsidók története Magyarországon II. kötete sem! Vagyis nem én próbálom „minden erőmmel saját magammal elhitetni, hogy Horthy 1944 júniusáig semmit sem tudott arról, hogy a nácik milliószámra gyilkolják a zsidókat”, hanem a Karsai-Ungváry páros – ki tudja honnan veszi az 1944 április végi dátumot, hogy a Horthynak tulajdonított korábbi feltételezett állítólagos értesülésekről ne is beszéljünk! Nálam egyébként az Auschwitz-jegyzőkönyvek szerepelnek, nem amit itt a szerzőpáros nekem tulajdonít!

Vigyázat! Egyébként sem azt állítom, hogy Horthy minderről korábban nem értesülhetett, hanem azt, hogy erre nincs bizonyíték. (Illetve, azt, hogy amit a szerzőpáros annak állít be, az nem az.)

Vagyis itt nem nekem kell meggyőznöm saját magamat, hanem a Karsai-Ungváry párosnak az olvasót, mert saját magukat már sikerült! Amint az látszik, egészen hatásosan, mert valószínűleg őszintén el is hiszik, hiszen úton-útfélen szorgalmasan hangoztatják. Az sem zavarja őket, hogyha Horthy Miklós – de bárki más – fő jellemvonása nem az eredendő gonoszság; akkor éppen az ő koncepciójuk sántikál az 1944. március 19-i események értelmezésekor! Különös tekintettel arra, amire egyébként szintén hivatkozom, és amiről ők szintén nem vesznek tudomást: rendelkezésünkre állnak a Szálasival folytatott kormányzói beszélgetések és az azt értékelő Szálasi-féle reakciók.

Ami Sztójay szándékait és tevékenységét illeti, abban aligha van köztünk vita. Horthy fel is menti Sztójayt – egyébként jóval későbben, mint azt eredetileg szándékozott, ez szépen látszik Veesenmayer Berlinbe küldött távirataiból. Ami Horthy 1944. augusztusi feltételezett deportálási „szándékát” illeti, már megírtam, hogy mit gondolok: nincs reális alapja. Ki kell jelenteni, hogy valószínűleg Karsai László és Ungváry Krisztián közös Horthy-fóbiából eredő rögeszméje, hogy állandóan ezt ismételgetik!

Ami viszont a Sztójay és Szálasi országlása közötti időszak összehasonlítását illeti, a Karsai-Ungváry szerzőpáros visszaél azzal, hogy a közvélemény nagyobbik részének fogalma sincs róla, hogy 1944 októberétől Auschwitz-Birkenauban megszűnt a tömeges megsemmisítés fizikai lehetősége. Vagyis, ha valakinek lett is volna ilyen ötlete, az ekkortól kezdve, vagyis Szálasiék hatalomátvétele, pontosabban 1944. október 15-e után immár nem volt kivitelezhető. 

Azok a fajta halálmenetek, amelyek 1944. október 15-ét követően váltak a magyar hétköznapok részévé, viszont a Sztójay-kormányzat alatt ismeretlenek voltak, mint ahogy Magyarország különböző településein a zsidóság ötletszerű leöldösése is, mint például Budapesten többször is a Dunába lövésük.

Apróság, de felhívom a szerzőpáros figyelmét arra, amit egyébként Karsai 1944 júniusának elejéről említ, miszerint az a Szálasi-féle elképzelés, miszerint a zsidó vagy meghal, vagy dolgozik – szinte szó szerint megegyezik azzal, amit Horthy Hitlertől 1943 áprilisában hallott. A diskurzust a Führer és a kormányzó, illetve a német külügyminiszter és a kormányzó között egyébként árulkodó bizonyítékként sorakoztatja fel a szerzőpáros azzal kapcsolatban, hogy Horthy úgymond „tudott” a zsidóság tömeges (és iparszerű – itt a Karsai-Ungváry páros nem tesz különbséget) megsemmisítéséről. Amivel kapcsolatban megírtam, hogy mit gondolok, ismét csak hangsúlyozom: nem ismételném meg, mert jottányit sem változott a véleményem.

Amiről eddig nem volt szó, de érdemes megemlíteni: miután a deportálások érdemi magyar operatív menedzselőit: Endre Lászlót és Baky Lászlót Horthynak – elég sok erőfeszítés árán – végül nagy nehezen a nyár végére sikerült kikapcsolni az ország politikai életéből, a Szálasi-kormányzat mindkettőjüket reaktiválja! Bakyt annak ellenére, hogy tiszta szívükből gyűlölték! És persze Adolf Eichmann is bő másfél hónap után visszatért Magyarországra! Vagyis az, hogy a zsidóság vérvesztesége nem akkora ebben az időszakban, mint korábban volt, alapvetően nem szubjektív okokkal magyarázható, amit viszont főleg Karsai László ismételget cikkeiben már-már olyan intenzitással, hogy az ember hajlamos Szálasi-szoboravatási szándékot gyanítani munkássága mögött!

Sajnálom, hogy az összes többi kérdés boncolgatására a szerzőpáros nem vállalkozott. Nem tudni, hogy erre politikai hitvallásuk, elkötelezettségük, ismerethiányuk, illetve gondolkodásra való lustaságuk teszi-e őket alkalmatlanná, de a végeredmény szempontjából mindegy. Az biztosnak látszik, hogy ennek következtében a vatta szerepét töltik be, vagyis akadályozzák, hogy az érintett kérdésekre valódi válasz szülessen, vagy ami még fontosabb lenne, hogy ezeknél ezerszer fontosabbak kerüljenek szóba!

Hogyan lehetséges például, hogy Edmund Veesenmayer, akinek a kezében 1944. március 19-t követően nagyobb hatalom volt, mint a magyar kormányéban, 20 éves kiszabott börtönbüntetést kapott, (aminek egyébként csak a töredékét ülte le), miközben nálunk a népbírósági perekben olyan emberek meggyilkolásáért is akasztottak, akikről később kiderült, hogy nem a kivégzett ölte meg őket?

Mekkora volt vajon a Zsidó Tanács felelőssége a holokausztban?

Miért nem bombázták le a szövetségesek az auschwitzi krematóriumokat és az oda vezető vasútvonalakat?

Mennyire volt jogszerű és/vagy igazságos Bárdossy László miniszterelnök népbírósági tárgyalása és kivégzése?

Mennyire volt az a Jány Gusztávé? És mennyire volt egészében véve jogszerű és igazságos a népbíróságok működése Magyarországon?

E kérdések tisztázása ugyanis segítene abban, hogy a Horthy-féle és a világháború utáni rendszer összehasonlításával mindannyiunkban reálisabb kép alakulhasson ki.

Itt ugyanis máig még a kérdésfelvetésig sem jutottunk el! Ki tudja, ez vajon kinek áll az érdekében?

Gecse Géza