Válasz Diószegi Istvánnak

Diószegi István munkámmal kapcsolatban súlyos elvi kritikát (Megjegyzések Ungváry Krisztián könyvéről) fogalmaz meg, amikor kétségbe vonja, hogy a zsidóság deportálásának mértékére a magyar közigazgatás döntő befolyással volt. Szerinte „felelőtlenség, sőt kegyetlenség feltépni a még élő leszármazottak már behegedt lelki sebeit, és azt a téves hitet kelteni bennük, hogy szüleik túlélhették volna a vészkorszakot. Másodszor: Magyarország szégyene, hogy halálba küldte zsidó honfitársait, eléggé nagy ahhoz, hogy számadatok manipulálásával ezt nagyobbítani kellene.”

Diószegi professzornak igaza van abban, hogy kötetemben az ezzel kapcsolatos eszmefuttatás egyik lábjegyzete pontatlan volt. Azt az állításomat, hogy a magyar fél többet deportált, mint amennyit a német oldal követelt, nem kötetem 544. oldalának 61. lábjegyzete, hanem az ezt megelőző 54-60 lábjegyzet bizonyította. Hozzá kell tennem, Diószegi csúsztat, amikor azt állítja, hogy én „magyar fél által kierőszakolt döntésről” írok, majd azt idézi, hogy a „magyar oldalról kierőszakolt túlteljesítésről” írok. A két kifejezés finoman szólva sem ugyanazt jelenti.

A deportálások kapcsán Veesenmayer már 1944 júliusában leszögezte Sztójaynak, aki amiatt aggódott, hogy a németek esetleg „saját kézbe” veszik a deportálás kérdését, hogy erről szó sem lehet: „továbbra is fenntartjuk azt az alapelvünket, amely szerint Budapest további zsidótlanítását maguknak a magyaroknak kell végrehajtaniuk”. Ugyanezt erősítette meg a népbíróságon is, ahol felmerült a kérdés, hogy mi lett volna akkor, ha a magyar kormány nem lett volna hajlandó a zsidóellenes intézkedések foganatosítására. Veesenmayer azt válaszolta, hogy „akkor nem vitték volna keresztül. Hiszen amikor Horthy kijelentette, hogy nem csinálják tovább, akkor nem is történt már semmi. (…) [német részről] biztosan megpróbáltak volna nyomást gyakorolni, de nem álltak volna rendelkezésre azok a hatalmi eszközök, amelyek alapján azt [azaz a deportálást U.K.] keresztül is vigyék. (…) A megszállás csak rövid ideig tartott, és a hadosztályok kivonása már néhány nappal a bevonulás után megkezdődött. Ezen kívül ez nem katonai, hanem rendőri feladat lett volna, ilyen erők pedig kifejezetten csak kis mennyiségben álltak rendelkezésre.”  - mondta erre Veesenmayer az Endre-Baky-Jaross percímű kötet 194.oldala szerint.

Veesenmayer a keresztkérdések hatására csak azt ismerte el, hogy a „határszélekről”, azaz Kárpátalja, Erdély és Délvidék területéről történő deportálások érdekében német részről kényszerítő eszközöket is alkalmaztak volna, de azt nyitva hagyta, hogy mik is lettek volna ezek. Ez az elszólás is mutatja, hogy a történtek koránt sem voltak szükségszerűek – a magyar fél aktív részvétele is kellett hozzá. Nem kérdés, hogy Veesenmayer minden zsidót deportálni szeretett volna. Ehhez azonban Hitlertől nem kapott semmilyen személyzetet: Eichmann és kicsiny stábja csak arra volt elegendő, hogy tanácsokat adjon, önállóan esélyük sem lett volna több ezer ember deportálására.

Bizonyítja ezt azon országok sora, ahol Eichmann mellett a magyarországinál sokszor nagyobb német megszálló apparátus segédkezett. Franciaországból négy év (!) alatt Eichmann beosztottai kb. 80.000 zsidót deportáltak, Belgiumból pedig 30.000 főt. Görögországból 60.000 főt, Olaszországból 12.000 főt szállítottak el Eichmann munkatársai és ehhez minden esetben hosszú hónapokra és komoly megszálló apparátusra volt szükségük. Theodor Dannecker hosszú hónapokat töltött el csak azzal, hogy a Bulgária által megszállt görög területek kb. 11.000 zsidó lakosát deportáltatni tudja.

Diószegi szerint Eichmann kényszerítette volna Endre Lászlót, hogy ő zsúfolja tele a vonatokat. Vicces állítás, amire azonban Ferenczy önigazoló vallomásán kívül semmilyen forrás sincs, nem beszélve arról, hogy Eichmannak semmilyen eszköze nem volt arra, hogy kényszerítsen egy csendőrtisztet, mivel jogállása szerint csak „tanácsadói” jogosítványokkal bírt. Ráadásul Endre egy szóval sem említette ezt perében, holott fontos mentőkörülmény lehetett volna számára.

Az a deportálási többlet, ami időarányosan Magyarország esetében kimutatható, egyértelműen a magyar hivatalnokok túlbuzgósága miatt képződött. A magyar és a német végrehajtók lehetőségeit jól illusztrálja az a konfliktus-sorozat, ami Rudolf Höss, az auschwitzi tábor parancsnoka és Endre László között alakult ki. Höss 1944 május elején Magyarországra utazott, és több gettóban próbaszelekciókat tartott.

Ezek során azt tapasztalta, hogy az összegyűjtöttek legfeljebb 30%-a munkaképes és ezt a tényt háború utáni önvallomásában is rögzítette. 1944. április 24-én Eichmann még csak napi egy vonattal és 3000 zsidóval számolt (Höss még ennyit sem akart fogadni, mondván, kapacitásai csak három naponta egy vonat „feldolgozását” teszik lehetővé), ámde a magyar hatóságok, pontosabban Endre László követelésére ezt napi négy vonatra, azaz 12 000 főre növelték. Jellemző az is, ahogyan ebben megállapodtak, és amit egyébként Diószegi is részben idéz, anélkül hogy felfogná annak tartalmát: Endre Eichmanntól napi hat transzportot akart, míg ő kettőt ajánlott, végül megegyeztek napi négyben, majd a Budapestre utazó Höss tiltakozásai miatt napi kettőben. A magyar fél azonban nem tartotta magát a deportáláshoz, mivel az első két hét alatt is már 58 szerelvénnyel 184.049 fő érkezett Auschwitzba, nyolcvanezerrel több, mint amennyit szállítani kellett volna!

Hössnek 1944. június 8. előtt Himmlernél kellett interveniálnia azért, hogy a deportálásokat ideiglenesen függesszék fel, mert a tábor infrastruktúrája összeomlik, ennek köszönhetően június 8. és 16. között ideiglenes szünetre került sor. Maga Eichmann is megemlékezett arról, hogy „állandóan eljutottak hozzá Höss […] tiltakozásai” azért, mert túl sok embert deportálnak és a deportáltak fizikai állapota, ellátásuk hiánya illetve a túl sok munkaképtelen megoldhatatlan feladatok elé állítja a tábort. Höss maga pedig úgy emlékezett vissza, hogy „minden egyes vonat késleltetéséért meg kellett küzdenem. A legtöbbször veszítettem. Valójában [Eichmann] gyakran be nem tervezett transzportokkal lepett meg.” Ha az eredeti, napi 3000 fő deportálására számító német terekhez ragaszkodtak volna, akkor 1944. július 9-ig, a deportálások leállításáig „csak” kb. 170 000 embert deportálhattak volna, szemben a ténylegesen elhurcolt 437 000-rel – tehát 150 000 ember megmenekülhetett volna Auschwitz gázkamráiból!

Összefoglalva: a deportálások nem egy „mesterterv” eredményei, hanem egy döntéssorozat termékei, amelynek minden egyes állomása újra és újra politikai jóváhagyást igényelt és kapott. Veesenmayer pontosan fejezte ki magát, amikor a deportálások leállása után azt írta Sztójaynak, hogy a német fél továbbra is tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a deportálás lebonyolítását a magyar hatóságoknak kell megoldaniuk. Az nyilvánvaló, hogy Magyarország német megszállása után a zsidósággal szemben korlátozó intézkedéseket kellett bevezetnie a kormánynak, ha helyén kíván maradni. Ezen intézkedések pontos jellegét azonban nem szabta meg senki. Dönthettek volna egy kibővített „idegenrendészeti akció” mellett esetleg gyűjtőtáborok létrehozásával, deportálhatták volna csak a kárpátaljai nem asszimilált zsidókat és deportálhattak volna akár mindenkit is. A magyar politika minőségét hűen tükrözi az a megoldás, amit végső soron az ország vezetői választottak.