A katarzis

 „Ha Holocaust mára kultúrát teremtett –  mint ahogy ez tagadhatatlanul megtörtént –, célja csakis az lehet, hogy a jóvátehetetlen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist.”
Kertész Imre

Nélküle nincs élmény, nincs színház, és nincs a színházban és a többi művészetben sem, nincs élet és nincs szerelem. Nélküle nincs semmi. A katarzis az egyetlen eszközünk a tragikumok feldolgozására (még a bohózatok esetében is!). És mégis milyen nehéz felismerni. Pedig katarzis nélkül nem is emlékeznénk életünkből szinte semmi érdemlegesre. Vagy ha igen, csak üresen, álságosan zakatolna agyunk, nem álmodozna, nem vágyakozna, nem hasonlítana össze. 

A katarzis önmagában sosem álságos. 

Amikor váratlanul a lélek valamelyik rejtett bugyrában, akár a legrejtettebb zugban valami megrendül, vagy csak megrándul és hirtelen zeng tőle az egész lélek és a különös sugárzás környezetében mindenki lelke, zsong, aki nem vak, süket. És ez a nagy zengedezés, vagy akár, halk duruzsolás (mikor, hogy) az embernek a még megmaradt utolsó csodák csodája: maga a lehetséges harmónia gyökere.

Párás lesz a tekintet, a haj tövében verejték-harmat, a hátakon száguldozik a hideg borzongás.

Ez volna a katarzis?

Vagy ez nem más, mint az elvárt viselkedésben elrejtett álnok félelem utolsó és vesztes csatája az őszinte válasszal (reagálással) a katarzissal szemben?

Ez talány. És a talány mindig talány marad. Csak önmagunkat tudjuk meggyőzni, a világ objektíve változatlan (meggyőzhetetlen) marad, mint a szofisták szellemtelen szellemessége.

A világ nem fogad szót sem nekünk, sem katarzisunknak. Csak nem tudja megúszni a katarzisok jelenlétét a megkísértést. Mert katarzis van, létezik. És előbb utóbb szóba áll a világgal, velünk vagy ellenünk.

Ebben reménykedünk, mint valamiféle megváltásban, pedig nem az. Közben változó félelmek kísértenek meg.

Néha álkatarzisok is tusakodnak a valódi katarzissal. Közhelyek, hazug idill; igen, sajnos a falvédő-bölcsességek is meg tudnak hatni embereket. De az elérzékenyülés még nem katarzis. Úgy mutatja magát, mintha katarzis lenne, és mégsem az. Ha az ember önszuggesztió által önmagára erőszakolja, viszonylag hosszú ideig eltűri az álkatarzisok csábos fátylát. (Néha hosszabb lehet ez az idő, mint maga az élet. Ilyenkor az embernek valóban nagy pechje van.) Ilyenkor talán a valódi katarzis lehetőségétől fosztja meg az ember (a néző és alkotó egyaránt) önmagát és környezetét. 

A csodától. Mert csodák vannak. Csodák nélkül más volna a világ, a szellem, a műveltség, az egyetemes kultúra.

Az álkatarzisok megtartói a szellemi restség és a butaság vak, siket őrei: a giccsek, alternatív sznob különcködések, lektűrök stb. 

A katarzis sosem közhelyekből épül. Vagy ha fel is használja ezeket, akkor más, új pozícióba helyezi a közhelyet. Mintegy illusztrálja vele a mögötte vonuló gondolatot, érzelmet. De semmiképpen sem értékeli, értelmezi, vagyis nem azonosul vele.

A katarzis mindig aktuális.

A közhely mindig nosztalgia.

A közhely eleve katarzisra képtelen.

A katarzis igazán tökéletes formában kimondhatatlan, definiálhatatlan marad, mintha maga e jelenség ezzel is, a közhellyé válás ellen védekezne. A katarzis sejtelem, a ki nem mondott gondolat világában érhető utol. Talán ott lapul a Kékszakállú herceg várának utolsó ajtaja mögött.

Mennyire könnyedén kimondható és definiálható azonban a közhely. Ez a fantáziátlan, elkoptatott, felesleges szavakba zárt unalom volna mégis a katarzis ellenpólusa? Ilyen átlátszó volna ez a szembenállás. Mégis, a közhely, a benne hamisított ál-katarzis rendszeresen meg tudja téveszteni jelentéktelensége ellenére, könnyed semmit mondásával a hétköznapi világot?

Talán. Bár kilóg a lóláb. És ilyenkor el kell fogadni még a hazugságot is. Ilyenkor etikai kompromisszumot kötünk: „nem is olyan rossz”, vagy „kicsi, buta, de mégis a mienk”–szerű kiegyezésekkel nyugtatjuk meg háborgó, eredendő jó ízlésünket.

Igen, megközelítőleg valahogy hasonlóan történik ez a színház kisipari megoldásokban működő műhelyeiben.

Bizonytalankodom. Mert minden tudásom sejtés.  Még a másoktól átvett, átplántált, olvasott, tanult tudás is lebegő sejtéssé válik. Így lesz tán egyetemes. Ebben reménykedem. Amikor már nem tudom, honnan származik az ötlet, a gondolat, az „isteni szikra”, azt sem tudnám megállapítani, hogy mikor, miért, hogyan jött? Nem sejtem már a szórendet sem, sőt, az ürügyét sem az olvasottaknak, hallottaknak, nézetteknek. Akkor már feloldódnak a szavak és sejtelmesekké válnak, akkor végül az enyémek lesznek. Különös folyamat. A tudás sosem egy proccos idézet, még kevésbé jelszó. Tán a lebegő szellem utólag rekonstruálhatatlan játszadozása felnőttnek vélt énemmel.

A szellemi világmindenség is felettünk lebeg. Benne úszkál, lebeg hiányos műveltségünk. Mert a műveltségünk örökkön hiányos. Ez az élet rendje, a hiány kikerülhetetlen dramaturgiája szellemünk kreatív kalandozásában. Nincsenek (sosem voltak) polihisztorok. Az elképzelt polihisztorok is képtelenek volnának a katarzis megélésére.

A saját szellemem is felettem lebeg, és hálás lehetek neki, ha világából valamit sejteni enged.

Ha őszinte a szándékom (és ez a minimum!) a sejtéseimre nem vállalhatok semmi garanciát. 

A sejtésekre csak rezonálni lehet. 

Mindenkinek csak ez, ennyi jut. Akkor is, ha bevallja, akkor is ha nem. És jobb, ha enged ennek a különös vonzásnak.

Marad tehát a rezonálás, ami nem csak élmény, hanem az „ismert” és az ismeretlen megközelítésének az eszköze is. És az nem semmi! Nagy érték a szellem rezonanciája.

A szellem örökre kiismeretlen marad, de van. Sejthetünk valamit, de a szellem világából nem tudhatunk meg konkrétan, megfoghatóan semmit sem. Tapasztalataink elvont és egyéni tapasztalatok e (saját) térben is. A szellem nem diagnosztizálható. Tudni, megtanulni, bemagolni csak a közhelyeket lehet.

Ezért nem több üzenetnél maga a rendezői instrukció sem. A rendező sejtése üzen, a színész sejtése rezonál. Szebb szóval, megsejdít valamit. De a jó színész nem utánozza a rendező üzeneteit, önmagában keres-talál harmonikusan visszarezonáló, vissza-sejdítő motívumokat és azokból építkezik, alkot, közelítgeti a szellem világát, miközben mindkettőjüket kerülgeti a katarzis. 

Örök körforgás, örök reménykedés egy ismeretlen világ peremén.

A katarzis az élmény ősállapota. Nincs is szüksége a szavakra.

Talán emiatt is nehéz a katarzis jelenségét szavakba foglalni, definíciót csinálni róla. Gondolkodásunknak még abban a folyamatában alakulnak ki a katarzis építő elemei, amikor még nem szükségeltetnek a szavak. Élmények, érzemények plazmája formálódik az agyban, amolyan nonfiguratív festmény gyanánt. 

És ez még nem a fogalmi állapota a gondolkodásunknak. A fogalmi állapot eleve egyfajta materializálódás, eltávolodás a szellemtől. 

Az alkotás viszont szellemi jelenség marad.

Mire üzeneteink kénytelen-kelletlen fogalmivá alakulnak, már rengeteget veszítenek el az eredeti meggyőző varázsukból.

Az irodalmi szövegekben is elsősorban a szövegek meta (másodlagos, rejtekezőnek vélt, olykor kimondhatatlan) üzenetei a katarzis hordozói és nem az elsődleges mondanivaló.

A gondolkodás fogalmi állapota, tehát nem a katarzis világa. 

Pusztán, halvány rekapitulációja, fogalmi (kommunikációs) eszközökkel, a katarzis kimondhatatlan összetevőinek, élményeknek és emlékzamatoknak a töredékes rekonstruálása.

Hol érhető tetten a katarzis?

Talán az alig éber félálom határán, a tudat és tudatalatti összemosódásainak rövid pillanataiban. 

De nem is az idő rövidsége a meghatározó. 

Régi bölcsesség, hogy az idő nem faktor. Tényleg, ilyenkor valóban mintha nem volna az. 

A meglóduló szabad asszociációk gyorsabbak a gondolatnál is. Ezért gyakran követhetetlennek tűnnek. Ami nem is baj. Más a rendszerük. A lényeg, hogy megtermékenyítenek néhány leülepedett, elfelejtett emlékmorzsát. Mi pedig becsüljük meg az emlék morzsák feltámadását. Ezek tudnak alkotni némi áthidalást (pallót) a szellem és a fogalmi gondolkodás között. Becsüljük meg őket. Ha fájnak, ha szégyent ébresztenek, akkor is. Az alkotás nagy kezdő pillanatai ezek. Még akkor is el kell fogadnunk őket, a tragikumok elrejtett emlékeztetőit, ha nyugalmunkat felborítják, ha egyensúlyzavart okoznak. Vagy éppen ezért! Életünk olyan eseményei, szándékai merülnek fel szellemünk tükre által, melyeket gyönge pillanataikban szégyenérzetünk, gyávaságunk, őszinteségünk hiánya temetett el nagyon mélyre.

És íme, visszajönnek. Felkavarnak, napokig, hetekig (titokban egy életen át) kísértenek, kínoznak és alkotó gondolataink megtermékenyítésére, elmélyítésére kínálkoznak.

És ezek sosem lesznek közhelyek.

Bár kimondva, könnyen azzá válhatnak. Csínján lehet csak bánni velük. Igen, ezek az önmagunkkal cipelt, általában önmagunk előtt is eltitkolt valós vagy vélt sebei lelkünknek hathatós eszközök a katarzis építésében. 

Ezek lehetnek a színészet (és egyetemesen a művészi önkifejezés) valóban hatásos, legnagyobb kincsei.

Mert a kollektív tudat (mely szintén magán viseli a kollektív szellem tükröződéseit) is felismeri kódjainkat. A kollektív tudatunknak is mintha titkolva ismert lenne az emberi lélek fonákja. 

Valamennyien Káin a túlélő utódai, örökösei vagyunk. Hiszen Ábel meghalt. Mégis Ábelre hivatkozunk, szavainkban reá hivatkozunk, de tetteinkben Káin követői vagyunk. Kultúránk Káini kultúra a bunkótól a háborúkig, az irigységtől a profithajszolásig, az uzsorát teremtő kamatig.

Ábel öröksége a katarzis.

Az emberiség jellemzője, kódja, valóban minden emberi rossz és minden emberi jó.

A katarzis-építés legértékesebb építő kövei lehetnek ezek bennünk fellelt lenyomatai. Még akkor is, ha felfedezéseink élményei megkínoznak. Hiszen saját, eddig tudatosan is rejtegetett teremtményeinket, meg sem született szüleményeinket leplezzük le, kínáljuk fel ilyenkor, méghozzá nyilvánosan.

Mert minden alkotás nyilvános gyónás is egyben.

A színészet különösen az.

A katarzis-teremtés eleve az alkotók örökös szenvedése.

Nem szándéka a közönség megbüntetése. Pusztán csak emlékezésre fertőzi (infikálja) a közönségét. Nem szenvedésre kényszeríti, hanem együtt szemlélésre, együtt látásra. Elemzésre.

Együtt alkotásra!

És aki alkot, bizony megszenved általa és érte.

Minden emberi jó és minden emberi rossz is egyben! Kultúránk is emberi és eleve hajlamos ezért a szkizofréniára.

A jóból mindig kevés van. A jó eleve passzív és csak következményként jelenik meg, olykor-olykor, általában a vágyainkban.

Tanulság, erő, inkább a rosszban van. Például abban, hogy a kínzó gyász is csak a katarzisban képes valóban feloldódni. Tanúnk rá Kertész Imre.

Mert könnyebben felismerhető, mert a rossz aktív, dinamikus, ravasz, szemfényvesztő, álságos, fáradhatatlan. 

(Szinte versenyre tud kelni a butasággal!) 

Sorsmegfejtő kulcsként marad a rossz felismerése, ábrázolása a kreativitásunk, ez lehetne önmegváltásunk alapja, az alkotások kiinduló pontja és közben folyamatosan munkál bennünk továbbra is a káini dac.

Mert minden szempontból hangsúlyosabb, dekódolhatóbb.

Bár az is lehet, hogy a dekódoló készülékünkben van a hiba. Legalább is ez látszatra valóban úgy tűnhet. 

Persze ez már a közhelyek világa. Ez a hiba a készülékben-szerű ostoba kiszólás, pedig közhely.

Rajtakapódtam.

Tegyük félre. Hagyjuk, most ne értékeljük, hogy mi és ami létrejön az mennyire őszinte.

Most inkább ne döntsünk!

Sejtegessünk.