A balgaság dicsérete

„A természetben nincs rút, csak a jellem;
De bármilyen szép: rút, aki galád.
Az erény - szép; míg, a szépség, ha olcsó
Jellem köntöse: csak festett koporsó.”
(Shakespeare)

Talán a legnehezebb feladat az őszinte szembesülés önmagunkkal és a saját, nem megjátszott balgaságunk, butaságunk, ostobaságunk, tehetetlenségünk, sutaságunk, gügyeségünk (nevezzük, aminek jól esik) vállalása a színpadon. Ilyesmit kérni egy embertől, ráadásul egy színésztől – bizony mondom – a legszörnyűbb szentséggyalázás. 

Tabu! A civil életben valóban az: tabu. Az alkotói folyamaton belül viszont az őszinteség keserves keresése, kínos meglelése. Ám ebben a kikerülhetetlen tabudöntögetésben, amikor mindenki csak kívülálló lehet, sosem maga a kopár tett, hanem a megmaradó szálkák ejtette sebek a legfájdalmasabbak.

Képzeljük el a következő instrukciót: „Kolléga kérem, nézzen még ennél is bambábban!” Ez bizony felér egy becsületsértéssel. És mindenképpen (akár titkoltan is) tiltakozást vált ki. Ha nem kívül, belül. Nagyobbat, mint a legnegatívabb, legapróbb szerep kiosztása jelenthetett volna a duzzadozó színészi önbizalomnak.  

Nagyobbat, mint ha egy friss, csinos, fiatal, szexi nőnek vagy akár férfinak torz, korcs, öreg koldust kellene alakítania. Mert áthidalni önnön hiúságunkat és a színpadi feladat megvalósítását nagyon nehéz. Az utánzás az még menne, de a belső (a feladathoz hasonuló), titkainkkal hitelesített jellemformálás sokkal komplexebb, sokkal megrendítőbb, önemésztőbb feladat. Ilyenkor bomlik le a hitelesítettnek vélt máz.

Különben: alakoskodni nem gond. Karneválokon is beöltözködünk torz akárminek, sőt még annál is rosszabbnak, csak úgy, a poén kedvéért. Mindez pusztán utánzás, illusztrálás – a saját egyéniségünkön kívül esik. Álarcosbálban domborítani vagy színházban alakítani persze nem mindegy. De még a színházakon belül is jelentős különbségeket figyelhetünk meg az egyes alakítások megközelítésében, a lelki eszközök választásában.

Az illusztratív eszközökkel dolgozó színházban a szöveg és a színpadi helyzetek rögzítésén túl, a színész alkotó egyéniségét a szöveg betanulásán és a színpadi helyzetek rögzítésén túl alig éri nagyobb alkotói terhelés, mint az álarcosbálok alakoskodóit. 

Viszont a kreatív színház vérre, sőt mint jeleztük, lélekre megy. A színészi psziché frusztrációk sorozatát éli át a a saját belső előítélet rendszer látszólagos, megjátszott, de mindenképpen felvállalt átalakításában, amíg a színész egyéni lelki-viselkedési-gondolati hatásmechanizmusa a saját szerepazonosulás lehetőségeit keresi (és ezt részint meg is találja saját személyisége titkolt sebeiben).

Mert a negatív szerepek, Shakespeare III. Richárdja, Molière Harpagonja, Düremmatt Öreg hölgye – és még hosszan sorolhatnánk – a drámairodalom visszataszító, ellenszenves figuráit (belőlük van több), melyek mindenképpen összetett szerkezetek, már az első olvasásra is feltűnik, hogy a „belebújás” alapos, komoly szakmai (és lelki) áldozatot, sőt olykor emberfelettinek tűnő tehetséget, teljesítményt követel a színésztől. Jelentős munka ez részéről, mert a negatív figura befogadása (szakmai asszimiláció, azonosulás) alaposan felbolygatja a lelkét. De e nélkül nem megy, hiszen a színész amellett, hogy elfogadja a negatív szerep emberi habitusát, ugyanakkor erkölcsileg többnyire (nyilvánosan) a leghatározottabban elutasítja a társadalmilag negatívnak értékelt attitűdöket és mégis lelki, érzelmi kapcsolatokat kell létrehoznia az ábrázolt személyiséggel, sőt önmagában kell megszeretnie az író, rendező (és saját) teremtményét. De ez a jelenség ideiglenes marad, és csak részben valósul meg, mert a „jó emberek társadalmán” bizonyos fokig kívül reked. A színész védekezik, még önmaga önképe, megítélése zűrzavarában is birkózik ezzel a feladattal. 

Az más kérdés, hogy a közönség ösztönös tapsaival majd kevésbé értékeli alakítását, mint a rokonszenvesebb, bár kisebb szerepeket. Igen, a jelentéktelenebb (pozitív hatású) teljesítmények ezért – mindenesetre érdemtelenül – jóval nagyobb tapsot és rokonszenvet kapnak. Gyermekelőadásokon szinte tettlegességre sarkalló hangulat támad a fékevesztett gyermekközönség soraiban: sírás, könnyek, bekiabálások. A színész pedig teljesíti feladatát, közben esetleg fiatal anya, és gyermeke kortársai az öklüket rázzák feléje. A felnőtt közönség bár ugyanígy érez, de megtanult viselkedni. Kegyeit azonban nem a negatív szerep képviselőjének lábai elé szórja.

Tudjuk, nincs igazság a földön, és még kevésbé terem meg az igazság a színpadon. Tapasztaltuk már, hogy a közönség érzelmes tömeg. Irányíthatatlan, és még legátgondoltabb művészi eszközökkel is, konokul öntörvényű marad.

Marad a szakmai siker. Az elismerés a kritikusok, a közönség vájt fülű része valamint az eleve szubjektív kollégák részéről. Vigaszként. A színházban nincs titok. A sikerről még az irigyek is tudják, hogy siker volt. Ha pedig egy kolléga leveri a lécet, akkor leveri. Lehet szépíteni, kommentálni, elhallgatni, hiába. Egymás között virul, mocorog az ítélet.

No meg az önértékelés. Egy jól megoldott Jago, Shyllok, Bernarda Alba mérföldkő a színész fejlődésében, életre szóló tapasztalatok tárháza, emiatt összehasonlíthatatlanul többet tanít meg a színésszel, mondjuk Dezdemónánál vagy Doolittlenél (Shaw). Tehát a színész, minden frusztráltsága ellenére a produkció végén pozitívan summázhatja nyereségeit.

És a balgaság? Eddigi elemzésünkben a színész poklot jár. Gyűjtögeti a szerepéből eredő társadalmon kívüliség élményeit. De eddig még senki sem kérte tőle, hogy mondjon le az épeszűség társadalmilag elismert külső jegyeiről is. És ne csak úgy alakítsa felületesen, poénként, mintegy illusztrálva a balgaságot. Pedig a „balgaság” belső emberi, sőt egyetemes valóság. A balgaság volna tulajdonképpen a tiszta kiindulási pont. Origó. Belülről jön, minden ízében! Totálisan megélve kellene e belső jelenséget elfogadni!

Igen. 

És ez az igazi pokol.

Ez az a határ, ahol és amikor a színész ellene fordul valamennyi társadalmi és személyesen is elismert attribútumának, melyeket társadalmi/társasági pozíciója, személyisége, felépítése érdekében eddigi életében összegyűjtögetett. 

Az ember merjen, különösen az alkotás pillanataiban, buta (pardon, tájékozatlan) lenni. Mártózzon meg saját tudatlanságában. Mert minden tudásunk, műveltségünk, tapasztalataink mellett rengeteg tudatlanságot is hordozunk és ezt a „kincset” bizony kár volna nem kihasználni! Jusson el saját nulla pontjára, jusson bele koordinátái origójába, a gondolkodás újrakezdéséhez! Mélyedjen el a szabad asszociációk szavakba alig foglalható szférájában! Mert gondolataink jelentős tartománya előítélet. Nem is mind a sajátunk, többségük csak kölcsönzött közhely. A közhelyek a tudás helyett a sznobizmust erősítik. A közhely: örökölt árulás.

Könnyű kijelenteni, hogy a közhely szentesített felületesség, ellene élni, alkotni azonban sokkal nehezebb. Ha pedig alkotni akarunk, meg kell kerülnünk az általánosításokat, a közhelyeket, mert betemetik összes félkész gondolatunkat. 

Ne restelljük, hogy félkészek. Mert nem is félkészek, csak tapasztalatlan, csiszolatlan újszülöttek. Vissza-vissza kell velük térni az origó ponthoz, tanulni az első elemi lépéseket, összehasonlítani a korábbiakkal. Majd összehasonlíthatók és újra elemezhetők lesznek ezekkel a korábbi, a más színpadi helyzetekben összegyűjtött tapasztalatok, és azokkal is vissza kell majd térni a semmihez, az origóhoz, a balga, buta, primitív tájékozatlansághoz, az előítélet-mentességhez, hogy megpróbálhassunk tisztán és őszintén a friss tapasztalatokat kóstolgatni, a még teljes egészében el sem képzelt, leendő, új, színpadi világunkat összerakni. 

Így megy ez premierig, majd tovább: előadásról előadásra. Ha eléggé bátrak vagyunk. Ha nem gyáválkodunk a készségesen tolakodó előítéleteink sűrű, sznob függönye mögött. Mint Rodin szobra, a Gondolkodó.

Ahogy ott ül egy példánya, Chicagóban, a tóparti képtár előtt, és úgy tesz, mintha gondolkodna. Ha legalább odébb lehetne vinni az Ontario partjára, és a tó felé fordítani. Hitelesebb lenne. Ezzel a pózzal, arckifejezéssel nézné a vizet, figyelné a halakat, vagy jachtokat. Igen, akkor hitelesebb volna. Akkor tán gondolkodna is, egészen konkrétan, anyagiasan arról, hogy például, neki is jól jönne egy szép kis jacht, amelyre meghívhatná barátnőit (együtt, vagy külön-külön) mondjuk, egy jó kis horgász partira. Egyáltalán, mennyibe kerülhet egy ilyen sikkes kis hajó?

Egyszóval, keményen materialista, sőt utilitarista gondolatokat érzek én e póz (és minden póz) mögött, amelyben ez a szoborsztár fogant. Ahogyan eljátssza, hogy gondolkodik, fontoskodik elegáns testtartással és szigorú tekintetű arccal. Neki most feladata, sőt küldetése van, az emberiség, a jövő érdekében, tessék ezt tekintetbe venni, legalább is lábujjhegyen közeledjen a nagyérdemű e nevezetes opushoz. És ha nem, akkor a közönség nagyobbik része majd úgyis megvédi e bronzcsodát az őszinte értetlenektől. Mert a többség könnyebben érti a közhely üzeneteit, mint a valóságot. Mert a többség a sznobizmus zenéjére majd mindig szívesebben táncol és ugrik bele a nagybőgőbe.

Elcsábul.

Pedig a gondolkodás tiszta formáit valamennyien megéljük, ismerjük. A gyerekkor bámészságában, a régi gyerekfotókon viszontlátjuk mozaikjait. És ez hétköznapjainkban visszaköszön a felnőttkorban is. Reggel az ágy szélén, vagy a fürdőszobában a kád szélén kuporogva, bámészan, lefittyedt, kissé nyálas ajakkal, vagy szánk szélén a fogkrém maradék habjával, e hétköznapi bohócmosoly mögött, mindennapi bohócként, saját tompa, még csak ébredező értelmünket faggatva önmagunk és az ébredező valóság kapcsolatáról. 

Nos, hát ilyesmi volna az „origó közeli állapot” bambasága. Ilyen arccal szoktunk gondolni arra, hogy valamit rosszul tettünk, hogy megint szerelmesek vagyunk, hogy kirepültek a gyerekeink, hogy mi dolgunk a nagyvilágban, hogy múlnak a napok és hullanak a hozzánk közelállók is, hogy végre valamit, emberit tenni kéne ezért, vagy azért, és egyáltalán.

Néha azonban emlékeztetünk a rodini pózra is. Nyilvánosan, kisebb nagyobb társaságban, amikor meg kell fejteni egy feladványt, miközben mások figyelme középpontjába kerültünk. Vagy az élet hirtelen választás elé állít, és barátaink nyilvánosan felszólítanak: Gondolkozz, Béla, az isten szerelmére! vagy: Katám, szedd össze végre az eszed! Ilyenkor öltjük fel a közhely álorcáját.

Arról nem vitázunk ugye, hogy ez már a gondolkodásnak (pontosabban a viselkedésnek) egy egészen más változata, szintje. Ez rejtekezés, menekülés, alakoskodás.

Nevezhetnők kényszerdöntésnek is. Kivetített kép a társadalom (társaság, család, kollégák stb.) felé, mintegy mutatva társasági alkalmazkodó készségünket, de ez nem maga a gondolkodás. 

Nem az origó megközelítése.

A gondolkodásnak van eleje és van vége. 

A végkifejletet a gondolat és a gondolkodó együttes ténykedése dönti el, vagy szakítja meg. Miközben már előre sejtjük, hogy a megfogalmazott gondolat majd távolodik a korábbi tisztaságától a szavak közhelyes erdejében.

A vég ismeretlen, majd kiderül, ha kiderül. 

Az eleje viszont jó és fontos, ha a legelején tisztán és előítéletek nélkül a nevezetes origónál kezdődik.

Balga, bamba borzongással.

A szerző író, rendező