Az autonómia vállalása − köszönet Kertész Imrének

Tartozom egy vallomással Kertész Imrének. Ezt személyesen is szerettem volna neki elmondani, mert volt rá halvány esély az elmúlt évben, hogy találkozzam vele, de sajnos erre nem került sor.

Kertészről először huszonkét éves koromban hallottam, a Nobel-díj kapcsán. Noha neves gimnáziumba jártam, ismert és jó nevű irodalomtanárunk volt, Kertész mégsem volt a tananyag része. A Sorstalanságot nem olvastam el, amikor szinte mindenki arról beszélt; és az azt követő „imrekertészezés” is csak halk háttérzajként jutott el hozzám. Egyedül azon gondolkodtam el, hogy ki lehet az, aki egy világhírnevet hozó díj kapcsán ilyen óriási vitát képes kiváltani.

Sok évvel később egy könyvesboltban megláttam Az angol lobogó egy kicsi, barna kötésű, nagyon kézreálló példányát, és megvettem, puszta kíváncsiságból. E pillanattól kezdve gyűjtöm Kertész munkáit, és ezóta ragad el mindig a rácsodálkozás és a megértés öröme, amikor Kertész sorait olvashatom. Az angol lobogót nem tudtam letenni, egy lendülettel végigolvastam, és azonnal elkezdett érdekelni; ki lehet az az ember, aki így tud írni a családomban nagyon sokáig tabunak számító ötvenes évekről és '56-ról.

Kertész Imre írásai elementáris erővel hatnak rám a mai napig: nem tudom, ennek mi lehet pontosan a magyarázata, de minden alkalommal úgy érzem, hogy találok valami olyat a szövegekben, amely érdemben hozzájárul a személyiségemhez. Mindezt annak ellenére állítom, hogy nem mindig értek vele egyet, sőt néha kifejezetten felháborodok és mérgelődök azon, amit és ahogy ír. Ez lenne a katarzis?

*

Kertész kérlelhetetlen nyíltsággal tárja fel a kényelmetlen és gyakran eltagadott igazságot: a 20. század legijesztőbb teremtménye a totalitarizmus. Ő a totális elnyomás mindkét fajtáját személyesen ismerte, és ezek a tapasztalatok kitörölhetetlen nyomot hagytak munkáin. Nincs olyan műve, mely ne kerülne valamilyen módon kapcsolatba a totalitarizmussal, öltse az egy megsemmisítő tábor, egy elnyomó politikai rendszer vagy egyszerűen csak a részvét nélküli, kiüresedett emberi viszonyok képét.

A totalitarizmus működése a 20. század legsötétebb tapasztalata, különösen azért, mert metsző élességgel rámutat az egyéni egzisztencia sérülékenységére, azaz felfedi gyengeségünket. A fizikai megsemmisülés mellett – melyről Kertész többször leírja, hogy csak a szerencsén múlik – a totalitarizmus az emberi létezést teszi lehetetlenné, mivel a hatalom által felkínált elvtelen alkuk a személyes méltóságot és az emberi tartást ássák alá. Magyarul az életben maradás is a megsemmisüléshez vezethet egy ilyen teljességgel dehumanizált berendezkedésben −nem véletlenül írja a Gályanaplóban, hogy az öngyilkosság egyik formája az életben maradás.

Nem hiszem, hogy Kertészt ezen a ponton magyarázni kell. Mindannyian ismerhetünk családi vagy baráti történeteket arról, hogyan tettek tönkre embereket és családokat a rendszerrel kötött, kezdetben aprónak tűnő alkuk; és azt is látjuk, hogyan hullámzik át mindez napjainkba és hogyan mérgezi tovább viszonyainkat.

A Nobel-díj átadásán is kiemelték, hogy Kertész sokat tett az ún. „totalitárius tapasztalat” – azaz a rendszernek az egyénre gyakorolt elembertelenítő hatásának – bemutatásáért és megértetéséért. Az igazán izgalmas kérdés azonban az, hogy vajon mindebből – abból, hogy tisztában lehetünk a totalitarizmusnak az emberi létezésre gyakorolt hatásaival – mi következik ma.

A válasz számomra egyértelmű: éles szemmel kell figyelnünk a világot és minden rezdülését magunk körül, és fel kell tudnunk ismerni, ha a totalitarizmus újra el kezd beszüremkedni az életünkbe. Fontos azt is látni, hogy a 21. században ez a helyzet már nem csak a politikai hatalom szándékai miatt állhat elő, hanem ugyanerre vezethet a fogyasztói tömegtársadalom vagy akár a digitális evolúció is. A helyzet egyáltalán nem kedvező, a különféle marketingstratégiák soha nem látott nyomásnak teszik ki az emberi lelket annak sötét ösztöneit felkeltve, az internet a szabadság kiterjesztése mellett pedig megteremtette a szabadság korlátozásának teljesen új módszereit is.

*

Kertész Imre azonban nem csak korunk diagnózisát, hanem a lehetséges kiutat is megmutatja. Műveiből, leginkább az önéletrajzi jellegű írásokból és naplórészletekből, kirajzolódik, noha itt-ott halványan és töredékesen, hogy a totalitarizmussal szembeni ellenállás egyetlen módja az emberi autonómia megőrzése. Minden körülmények között.

Ez természetesen komoly kétkedéssel és bizonytalansággal jár együtt, ebből kapunk ízelítőt a Gályanaplóban, és biztosan nem könnyű az út. Egy embertelen rendszerrel szemben felvállalni saját értékeinket és így szabadnak maradni, tudatában az ebből következő kitaszítottságnak és a jövőtlenségnek – ezt fájdalmas őszinteséggel mutatja be a Kaddis – embert próbáló döntés. De mindezek ellenére, mint Kertész élete mutatja, nem eleve lezárt út.

Ez azért különösen fontos számomra, mert számtalanszor hallottam a környezetemben, hogy a „régi rendszerben” valamit meg kellett tenni, nem volt más lehetőség, még ha tudták is, hogy rosszat tesznek. Sosem tudtam ezzel az önfelmentéssel azonosulni, de amíg nem olvastam Kertész műveit, mindez nem tudatosult bennem, hanem csak homályos ellenérzést éreztem.

Azt is megtanultam Kertésztől, hogy az autonómia vállalása egyáltalán nem valami magasztos, amerikai filmes finálészerű életmozzanat, senki sem fog utána gratulálni. Az apró-cseprő, gyakran méltóságát veszett mindennapi élet része ez, és egyáltalán nem sikerre ítélt stratégia. Ezért sem meglepő, ha Kertész gyakran cinikus, nihilista: a teljes kiszolgáltatottság, az elutasítottság-érzés, az évtizedes periférialét nyilvánvalóan nem az optimizmust építi.

A legfontosabb számomra, és ezt a felismerést is Kertésznek köszönhetem, hogy a szellemi és erkölcsi autonómia, és így a szabadság megőrzésének döntése mindig a saját kezünkben van, nem lehet mindent a külső körülményekre fogni.

Úgy látom, a generációm tagjai és a nálam fiatalabbak eleve hajlanak arra, hogy valamiféle áldozat-szerepbe képzeljék magukat, akiktől a kibontakozás lehetőségét mindig a külső körülmények veszik el. Kertész arra biztat, hogy ezt a szerepet adjuk fel, nézzünk szembe magunkkal, kétségeinkkel, problémáinkkal, és merjük a szabadságunkat megélni. Ma sem ideálisak a körülmények, de valószínűleg sosem voltak azok.

*

Nem vagyok zsidó, két baráton kívül semmilyen kapcsolatom sincs a zsidósággal, nem hallottam soha családi történeteket a vészkorszakról, nincs semmilyen személyes érintettségem a zsidóság tragédiájában. A tényeket még történelemórán megtanították, de ez nem vezetett az empatikus megértés felé. Kertész műveit olvasva sem merem azt állítani, hogy a megértés értelmi és érzelmi egységbe rendeződött volna bennem; szerintem ezt senki sem mondhatja, aki nem érintett valamilyen módon.

Mindezek ellenére azt gondolom, hogy a holokausztot értelmezni tudom az európai kultúra szemszögéből, és erre Kertész tanított meg. A „nemes” európai kultúrában nem csak a felvilágosodás, hanem a haláltáborok is benne rejlenek. A kulcskérdés az, hogy képesek vagyunk-e mindebből tanulni, vajon kultúraformáló erővé válhat-e a holokauszt, ahogy azt a kérdést Kertész is többször felteszi. Azzal, hogy a kiszolgáltatott egyén szemszögéből a lehető legátélhetőbben ábrázolta Kertész a haláltáborok világát, rámutatott a gonoszság banalitására és arra, hogy az mindannyinkban benne rejlik, ugyanúgy kultúránk terméke, mint sok minden más, amit jónak tartunk. Nem menthetjük fel magunkat: noha nem vagyunk érintettek, tanulnunk kell a történtekből.

Kertész Imrének csak köszönettel tartozom. A szövegei vagy elbűvölnek – például Az angol lobogó –, vagy vitára ingerelnek – például A száműzött nyelv esszéi. Hozzájárulnak ahhoz, hogy önmagam és a világ képét is tisztázzam magamban. Úgy érzem, hogy ez a folytonos tisztázási késztetés lehet a valódi emberi létezés kulcsa.

(Fotó: DIA)