A mai korszak az egymást kizáró értékrendek kora. Identitási eltávolodás következett be a globalizáció és a nemzetállam hívei között is.
A vesztfáliai béke megkötése
Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása
A mai korszak az egymást kizáró értékrendek kora, s bármennyire is szeretnénk: az elkövetkező időszakban nemhogy közeledni nem fognak egymáshoz ezek az értékrendek, de megjósolhatóan még nőni is fog közöttük a távolság. Hogy miért? Azért, mert a mai kornak ez a fő tendenciája. De másképpen azt is mondhatnánk, hogy a liberális demokrácia belső mechanizmusából ez következik.
A liberális demokrácia ugyanis (s ebben nincs okunk kételkedni) lehetővé teszi, hogy emberek és embercsoportok nagyfokú identitásra tegyenek szert. Ezek az identitások azonban sokszor nagyon eltávolodnak egymástól, s olyannyira szembekerülnek egymással, hogy szinte lehetetlen közöttük valamiféle minimális konszenzust, sőt olykor beszélő viszonyt teremteni.
*
Ilyen identitási eltávolodás következett be az elmúlt egy-két évtizedben a globalizáció és a nemzetállam hívei között. Normál esetben két méltányolható és egyaránt nagy történelmi hagyománnyal rendelkező felfogásról van szó, mondhatni egyidősek egymással.
Valamivel többet tudunk a nemzetállami hagyományról, mert ezt nagyon sokan és behatóan leírták. A hagyomány a vesztfáliai béke (1648) utáni korszakba nyúlik vissza, amikor megalapozódtak a későbbi nemzetállami fejlődés feltételei. Természetesen azok az országok jártak jól, amelyek be tudtak kapcsolódni ebbe a fejlődési hullámba (Magyarország például nem), s amelyek nemzetállami keretek között ki tudták építeni például a liberális demokrácia intézményeit és normáit.
Jóval kevesebbet tudunk a másik, a globális hagyományról. Arról tehát, hogy Európát nem nemzetállamokra kell osztani, illetve a nemzetállamok felett léteznie kell egy magasabb entitásnak. Immanuel Kant például Az örök béke című tanulmányában „világállamról” ír, de a hatalommegosztás tanáról ismert Montesqieu-nek is érdemes elolvasni az „egységes Európára” vonatkozó nézeteit.
A történelem azonban arra tanít minket, hogy ez a két hagyomány nem feltétlen áll ellentétben egymással. Nemzetállamok hozták létre a liberális demokráciákat, a liberális demokráciák pedig mindig is ápolták az egységes Európa gondolatát.
Miért került hát szembe egymással ez a két felfogás? S hovatovább miért fenekednek egymásra a nemzetállamban és a globalizációban hívő irányzatok képviselői?
*
Valószínűleg arról is szó van, hogy a mai globalizáció hívei úgy gondolják (szerintem tévesen), hogy a nemzetállam valamilyen történelmileg leszerepelt, túlhaladott entitás.
Túlságosan olcsó lenne régi liberálisok véleményét idéznem ide. Egyet azonban mégis ide idézek. Történetesen Stern Samunak, a két háború között működő Magyar Izrealiták Országos Irodája elnökének véleményét. Azt mondja ugyanis Stern „A szabad gondolat és a nemzeti eszme” című munkájában (1936), hogy „A nemzeti eszme és a szabadelvű eszme egy anyaméhből született”. Tanulmányában végig cáfolja azt a vádat, hogy a szabadelvűség nemzetietlen lenne, és valóban nem kell nagy történelmi tudornak lennünk, hogy tudjuk: a magyar reformkor nagyjaitól egészen a 2. világháborúig számos magyar liberális a liberális gondolatot ab ovo nemzetinek is tekintette.
De ha továbbmegyünk: tengernyi mai nyugat-európai gondolkodó sem lát merev szembenállást a nemzeti keretek és a globális struktúrák között. És mégis…És mégis mintha ez az egész mit sem számítana, s a mai vitákban a nemzetállam mint „nagy hátráltató” lépne csak elénk.
Miért?
Nagy valószínűséggel a mai vezető liberális demokráciák árnyoldaláról van szó. Ahogy említettem fentebb: a liberális demokrácia legnagyobb erénye a sokféleség, a diverzitás előmozdítása. Való igaz, hogy egy liberális demokrácia attól az, ami, hogy elfogadja a sokféle gondolkodást és felfogást. Csakhogy egyre inkább előtűnő árnyoldala: határt is akar szabni ennek a sokféleségnek. Ha ezt konkretizáljuk témánkra, akkor erénye, hogy elvben engedi a nemzetállami sokféleséget; árnyoldala, hogy ha bizonyos országok szert akarnak tenni a nyugat-európaihoz hasonló nemzetállami fundamentumokra, akkor azokat hajlamos nacionalistának vagy túlhaladottnak minősíteni.
Pedig mondjuk Magyarország esetében érdemes észrevenni, hogy az 1990-es rendszerváltás egyáltalán nem a globális struktúrákhoz való csatlakozást jelentette, hanem nagymértékben a nemzetállami szuverenitás visszanyerését is.
Ha tehát igaz az a gondolat (amit rengeteg nyugat-európai szerzőnél olvashatunk), hogy a nyugati liberális demokráciák nemzetállami keretekben váltak azzá, amik, akkor azt mondhatjuk, hogy Kelet-Közép-Európa számára vagy ugyanez az út járható; vagy ha ez mégsem, akkor a mi számunkra a globális struktúráknak kellene megteremteni azt a „jót”, amit a nyugatiaknak saját nemzetállami fejlődésük.
*
Mi van azonban akkor, ha a nemzetállami fejlődést a külső környezet – finoman szólva – csak mérsékelten preferálja, s mi van, ha ennek alternatívájaként az ország nagy része kevéssé tud a globális versenyhez alkalmazkodni?
Ilyenkor áll elő a kölcsönös stigmatizálások gazdag világa. „Globalisták” és „szuverenisták” ilyenkor kölcsönös utálattal feszülnek egymásnak, és jószerivel semmit találnak a másikban, ami értelmes vitát tenne lehetővé közöttük.
Márpedig ez a vita elkerülhetetlen. Mégpedig azért, amire már utaltam: évszázados tradíciókról van szó, egyik sem alacsonyabb rendű, mint a másik. Ál-vita tehát, hogy Európa vagy nemzetállam. Teljesen fölösleges akár az egyik, akár a másik diabolizálása. Ugyanakkor azt is látnunk kell: a kettő közötti értelmes vitához az is kell, hogy a liberális demokráciáról is vitázzunk. A nemzetállam hívőinek egy jottányit nem érdemes hátrálniuk tehát. a történelemnek pontosan olyan örökösei ők, mint azok, akik az egységes Európa hívei.
Nemzetállam vagy Európa helyett itt is segítségünkre lehet a „harmadik út”.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az ESG, azaz a fenntartható szempontok szerinti teljesítmény javítása érdemben segíthet a tőkeköltségek csökkentésében, különösen részvénykibocsátásoknál, de az eredmények ágazatonként, vállalatmérettől és földrajzi helyzettől függően jelentősen eltérhetnek. A kérdés az, hogy elég-e egy jó ESG-értékelés ahhoz, hogy tartós pénzügyi előnyt teremtsen.
Mintha a 21. században a szuverenitással nem lehetne foglalkozni.
Rácz András évek óta a valóság peremén egyensúlyoz – bosszúszomja miatt most a mélybe zuhant: a tankok után egy kisbuszt is benézett.
Miért küldték el a pékbe a teljes politikai elitet, ha egyszer a világ legfejlettebb országa lettek, lehagyva, lekörözve Magyarországot?
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
