Miért adják fel?

„Egy tévéstúdió előterében állva hallottam, amikor egy szakszervezeti vezető így fordult Sándor Máriához: »Ha gondolod, elviszlek. Merre mész?« A fekete ruhás nővér ezt válaszolta: »Csepelre. Tudod, én ott lakom.« Nem tudom, hogy a szakszervezetis – akinek elismertsége és eredményessége összehasonlíthatatlanul kisebb, mint Sándor Máriáé, de legalább évek óta »benne van a tévében« – ­elvitte-e a nővért. Mindenesetre Sándor válasza a mottóban idézett – a baloldali tömegkultúrában (?) – egyáltalán nem ismert csepeli hardcore-zenekar sorainak hangulatát idézte fel bennem. Sándor Mária a Feladom című blogbejegyzésével, amelyben elmondja, mennyire magára maradt társaival, hogy ő »csak egy ápoló, aki megpróbálta a lehetetlent«, tovább szorította a szíveket.

(...)

Sándor Mária és társai nem a digitális világ bennszülöttei, nem beszélik az internetalapú politikai világ nyelvét, nem kódokban és work­shopnyelven diskurálnak, nem sajátították el a nemzetközi szervezetekhez és pártalapítványokhoz történő pályázás képességét, kimaradnak így egy jelentős(nek gondolt) hálózatból és velük együtt témáik, ügyeik, problémái(n)k is. Érdekli őket a demokrácia és a korrupció egyre súlyosbodó magyarországi helyzete, de ha tudnák, sem akarnák végigülni az előbbi témákban ugyanazokkal az előadókkal szervezett sokadik konferenciát, sem pedig hullafáradtan meghallgatni az arról rendezett stúdióbeszélgetést.

Nem kérnek tolmácsot a »civilkedésre tanító«, progresszív, hunglish nyelven ­beszélő tréner által tartott, valakinek kiszámlázott kommunikációs képzésre sem, mert eleve nincsenek ott – éppen tiltakoznak egy vidéki kórház előtt, vagy ágytálat cserélnek valakinek a szülője alatt. Vagy senki nem hívta meg őket – ez a gyakoribb.”