De ez nem verseny! Ez Európa, a fegyelemre kényszerített rendezett szőlőültetvényeivel és szőlőben güriző szorgalmas népeivel. Ez az alap, amire földrészünk felépült. Burgundiától Tokajig. A legmagasabb presztízsű dűlők és boraik pedig valójában ennek a kultúrának a szimbólumai. Nem a mohóságnak és a fenntarthatatlanságnak. Ott feszülnek a keresztek a dűlőkben, vagy nevükben viselik a szentséget ezek a földdarabok Romanée Saint Vivant, Szent Tamás, Clos Saint Hune, Úrágya. Nem az intézményesített kétezer éve tartó félremagyarázás eredményei, hanem paradox módon az emberi szabadság alapkövei.
(...)
Kávét kávéra öntünk. A hó eláll, az eső szakad. Ausztriához közeledve meg sűrű köd ül ránk. Lassan tisztul az idő és egyszerre túlméretes tárgy villogója közeledik hozzánk. Utolérjük. Mi ez? Hosszú cső mered ránk. Elhaladunk mellette. Jézus! Egy tank. Ez nem csak az autópályának, de a mi generációnknak is túlméretes. A rádióból jövő hírekben meg a macedón határnál növekvő feszültségről beszélnek. Ébren tartó, megunhatatlan utazó zene döng az autóban. Háromra hazaérkezünk. Már túl vagyunk a borok biztonságba helyezésén. Hajnalban még megnézem az Oscar-díj győztes rendező hála beszédét. Azaz a szeretet mindenek felett. Európa mi vagyunk! Borral, kenyérrel békében.”