Nálunk családi hagyomány volt a kommunizmus gyűlölete

„Miért vállalja egy fiatalember, hogy az amerikaiak kémje, hírszerzője legyen? Miért vállalta a veszélyt?

Már kiskoromban láttam az apámon, hogy fél, éreztem rajta ezt a félelmet, és ez rettentően dühített. Több művész barátja volt, Passuth Laci [Passuth László író] és Borsos Miklós [szobrász] voltak a legközelebbiek, ha átjöttek, akkor mindig suttogva beszéltek. Én meg ki lettem küldve. Ez bosszantott, hogy én az apám fél! Miért? Én nem akartam félni. Amikor az amerikaiak megkerestek Szudánban, és felajánlották ezt a lehetőséget, úgy voltam vele, ennél jobb nem is történhetne velem. Végre tenni is lehet valamit. Tizennyolc évesen ez óriási kihívás volt. Felnőtt fejjel visszanézve persze nevetségesnek tűnik, mégis mit képzeltem, hogy megváltom a világot?

Nem tartott attól, hogy baja lesz?

Ilyen idősen nem gondolkodik azon az ember, hogy ez vele is megtörténhet. Amikor egy jóval idősebb hírszerző azt magyarázza, hogy ezért lecsukhatnak, sőt, akár ki is végezhetnek, akkor végighallgatod, de valahogy nem veszed komolyan. »Ez úgysem történik meg velem.« A motiváció pedig megvolt, de ehhez sokkal régebbre, ismét Édesapámhoz kell, hogy visszamenjek.

Meddig?

Apám az ötvenes évek elején három hónapot volt börtönben, még azt sem mondták el, hogy miért. Építészként dolgozott, elindult reggel a Műegyetemre dolgozni, de sohasem ért be. Az utcasarkon állt egy Warszawa, kiszállt két ballonkabátos, és bevitték a börtönbe. Egyedül volt a cellában, nem volt kihallgatáson, hozzá sem szóltak, aztán egyszer csak kiengedték. Kifele megkérdezte a raktáros-ávóst, hogy mondja már meg, miért volt bent? Erre az visszakérdezett, miért, talán nem akar hazamenni? Apám később kiderítette, hogy egy zsidó származású műkereskedő rajta kereste a háború előtt nála hagyott szőnyegeit és festményeit. Persze hiába. Háromszor bombázták ki apámat a háború alatt, egyszer egy vidéki házból, ahol egyetlen hátizsákkal menekült el. A lényeg, hogy nem tudott elszámolni az értékekkel, vagy német, vagy szovjet katonák vitték el, talán egyszerűen ottmaradt a romok alatt. A háború után a sértettből ávós őrnagy lett, ő intézte el apám meghurcolását. Ez volt a büntetés. Nekem ez volt a kommunizmus, én ebben a miliőben nőttem fel, ha apám ideges volt, hosszan káromkodott, mindig ugyanazt a szöveget mondta, benne a rohadt ávósokkal és a szemét kommunistákkal. Ezért vettek engem is elő. (...)

És akkor jöttek az amerikaiak, a NATO.

Igen, 1972 tavaszán szerveztek be és 1973 júliusáig tartott a kiképzés. Voltak próbafeladatok, vizsgák, például be kellett épülnöm az ottani orosz kolóniába. Sikerült, az egyik kijevi embert be is szervezték végül.

Akkor látták a DIA-nál [Védelmi Hírszerző Ügynökség], hogy tehetséges?

Úgy éreztem. Sikerélményem volt, marhára el voltam magamtól telve, na. Úgy éreztem, ezzel a támogatással, hogy a másik nagyhatalom a hátam mögött áll, talán el is lehet valamit érni.”