Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
Egy kimagasló első évad után nagyok az elvárások a Daredevil második szezonja előtt, de az első epizód láttán nem kell félni. Spoilermentes kritika.
„Szeretném elkerülni, hogy lelkendezzek róla, ezért a bennem lakó fanboy-t minél messzebbre igyekszem száműzni, de nagyon nehéz. A Netflix szemmel láthatóan ugyanott folytatja, ahol a Daredevil és a Jessica Jones első évadaival elkezdte, és megint nagyon magas a nívó.
Már-már közhelyes leírni, de ez a szó legnemesebb értelmébe vett földhözragadtságot és realitást jelent, New York/Hell’s Kitchen olyan züllött bemutatásával együtt, ahol nem férne meg egy makulátlan Amerika Kapitány, mert itt bizony nemtelen eszközöket is be kell vetni annak érdekében, hogy rend legyen.
Az első szezonhoz hasonlatosan az első epizód ezúttal is in medias res kezdődik, a sorozat készítői nem ügyködnek azon, hogy keretbe helyezzenek minket, szépen lassan derül majd fény mindenre. Főhősünk két komoly bunyót is kap ebben a részben, és bármennyire is utáltam az előző szezon végén megjelenő klasszikus piros szerkót, Charlie Cox úgy flangál a kevlárral bélelt spandexben, hogy egy pillanatig sem volt kedvem vigyorogni rajta, nem túlzás, hogy ellenfeleiben is megáll a szar, ha őt látják. Ráadásul az új szerkóhoz új harcművészeti stílus is dukál, emberünk produkál néhány érdekes flikkflakot, amiket eddig nem kamatoztatott még.”