Mit ér meg a gazdagság?

Herbert Áron írása

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy elgondolkozott azon, mit tenne, ha több pénze lenne. Mibe fektetne, hova utazna, kit mivel lepne meg. Ha ezeken eltöprengtünk már, akkor valószínűleg az is felmerült bennünk, hogyan tudnánk ehhez a több pénzhez hozzájutni. Ezen van a lényeg, pénzhez jutni! Ekkor felötlenek bennünk ötletek, megvalósítható tervek.

Majd elkezdünk szelektálni, ez ezért jó, ez azért nem. De mi alapján szortírozunk? Mi az, ami miatt egyes ötletek kikerülnek a kalapból? Ilyenkor a mindenféle fizikai és egyéb buktatókon túl felállítunk egy érték-haszon párost, vagyis megéri-e az adott dolog, a belefektetett energia megtérül-e, mekkora a kockázat és mekkora haszonnal jár.

Tekintsünk most az érték-haszon párosunkra erkölcsi, lelkiismereti perspektívából. Hol húzódik meg bennünk az a határ, ameddig azt mondjuk egy üzletre vagy egy befektetésre, hogy igen, ez még belefér, de az már nem? Tudjuk, hogy ez a határ mindenkiben máshol húzódik.

A teljesség igénye nélkül felsorolnék néhány tényezőt, ami ezt a határt befolyásolhatja: neveltetésünk, a követendő példaképeink és társadalmi helyzetezünk is. Ez alapján a határt alapján húzzuk meg a vonalat a számunkra tisztességtelen vállalkozások előtt is.

2002-ben Kanadában elindult egy honlap, az AshleyMadison.com, ami párkapcsolatban élőknek nyújt társkeresési lehetőséget. Ennek magyar megfelelője, a viszony.hu 2011-ben indult be Magyarországon. Azóta rengeteg támadás és kritika érte, azzal kapcsolatban, hogy családok százait, ezreit teszi/teheti tönkre. „Persze, nem ilyen egyszerű a dolog” - nyilatkozza szinte mindig a hazai alapító, Györfi András, aki ellentmondásos vállalkozásairól ismert.

Ugyanis szerinte az emberek akkor is hűtlenek lennének, ha az általa kínált diszkrét szolgáltatás nem létezne. Szomorú bárkit is ennyire naivnak nézni, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ha valamire az emberek nem látnak lehetőséget vagy nem tudnak róla, akkor arra vagy kevésbé vágynak vagy egyáltalán nem. Mindent összevetve az a lényeg, hogy Györfi Andrásnak az nem jelent problémát, ha úgy keres pénzt, hogy közben házasságok, netán családok hullnak szét az általa alapított oldal miatt. Nála az érték-haszon kapcsolatban a haszon jóval felülmúlja az értéket.

Az érték-haszon pároshoz szorosan kapcsolódik a Max Weber német szociológus, közgazdász által megállapított érték- és célracionalitás páros. Ez esetben az értékracionalitáskor eszméket, elveket, erkölcsösséget veszünk figyelembe döntéseink meghozásakor, míg a célracionalitáskor inkább a végeredményre koncentrálunk és az értékekkel nem foglalkozunk. Értelemszerűen a célracionalitás azok számára, akik az értékeik követését fontosabbnak tartják céljaik elérésénél, szóba sem jöhet, hiszen a cél érdekében feláldozásra kerülnének elveik. Kiváló példa lehet erre a drogdealer (aki valószínűleg nem gondolkodik ezen), hiszen a cél érdekében olyan terméket árul, ami mások számára hosszútávon káros lehet.

Ha értékracionalizmusról, azon belül pedig elvekről és erkölcsről beszélünk, okvetlenül felmerül bennünk a vallásosság, mint üzleti tényező. Sokan gondolják, hogy a vallás és üzlet nem összeegyeztethető, hogy keresztény elveket követve nem lehet üzletelni. Pedig Weber a kapitalizmus kialakulásában döntő szerepet tulajdonít a puritánok eszméinek, ezen belül pedig a kálvinistáknak. A kálvini dogmák szerint mindenki az örök halálra szolgálhat rá, ha csak Isten másként nem határozott, de az, hogy kiválasztott-e a hívő, az csak a halála után válik el. Szerintük a világ arra rendeltetett, hogy Isten dicsőségét szolgálják, a kiválasztott hívő pedig arra, hogy részt vegyen Isten evilági dicsőségének gyarapításában. „Ezért tartsd magad kiválasztottnak, hiszen a kétely a hit elégtelenségének bizonyítéka. A fáradhatatlan hivatalvégzés pedig elűzi a kételyt és Isten dicsőségére szolgál” – vallják a kálvinisták.

Ezzel szemben a katolikusok közönyt mutatnak az evilági javakkal szemben és a túlvilágiakra helyezik a hangsúlyt. Ezt figyelembe véve arra következtethetünk, hogy a protestáns társadalmak sokkal inkább a gazdaság mozgatórugói, míg a katolikus társadalmak gazdasága kevésbé szárnyal. Ezt a feltételezést Furnham 1957-ös statisztikai felmérésének eredménye is alátámasztotta. A felmérés „az egy főre eső jövedelem középértéke a népesség legnagyobb része által követett vallások szerint csoportosított országokban”. Eszerint a protestáns országokban az átlagjövedelem 1130 $ volt, a kevert, protestáns-katolikusban 881 $, a görögkeleti ortodoxoknál 365 $, a római katolikusoknál 329 $, a muzulmánoknál 137 $, a keleti vallásúaknál pedig 75 $ volt. Természetesen a felmérés óta 60 év eltelt és a világ sokat változott, így kritikus szemmel kell tekintenünk az eredményekre.

A fentebb olvasható témák említésével célom csupán az volt, hogy feltegyük magunkban a kérdést, hogy mennyi pénzt ér meg nekünk a jólét és a gazdagság, hogy megéri-e lemondanunk az elveinkről, értékeinkről, azért, hogy feljebb léphessünk a társadalmi létrán. Nem árt elgondolkoznunk azon, hogy vajon bennünk hol húzódnak meg ezek a határok. Mit vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy magániskolába járhasson a gyerekünk, hogy egy évben két-háromszor nyaralhassunk külföldön?

Természetes, hogy mindannyian arra törekszünk, hogy a szeretteink számára a lehető legnagyobb kényelmet és jómódot biztosítsuk, de ne felejtsük el, hogy a becsületünket nem tudjuk visszavásárolni. Előfordul, hogy a becsületünkön esett foltot sosem tudjuk eltüntetni, annak ellenére, hogy csak kicsit ügyeskedve akartunk többletpénzhez jutni. Sokszor többet ér egy egyenes gerinc és a jó példamutatás egy új kocsinál vagy egy jakuzzinál.