Schiffer András téved

Interjút adott a Mandinernek Schiffer András, a Lehet Más a Politikai társelnöke. A beszélgetés kulcsmomentuma, hogy a politikus „önkritikát gyakorol” azért, ahogyan ő és pártja a menekültválságot megítélte. A legfőbb problémának a kortárs kapitalizmus válságán túl az emberi jogi megközelítés és a Genfi Egyezmény alkalmatlanságát látja.

Szerintem téved.

Schiffer András becsülettel tiltakozik a fideszes kormányzati kommunikáció hergelése ellen, és elítéli a megosztó, félelemkeltő plakátkampányt. Új megoldással egyelőre nem állt elő, de kritizálja a menekültkérdés megítélését meghatározó polgári-liberális jogfilozófiai konszenzust, és részben elavultnak nyilvánítja a második világháború után kialakított nemzetközi jogi kereteket. Kritikájában összemossa a „hogyan lehetne elérni, hogy ne induljanak útnak” kérdését a „mit és milyen elvek szerint kell tenni azokkal, akik már érkeznek éppen” kérdésével.

Ha egyelőre félretesszük a globalizáció-kritikus és kapitalizmus-ellenes félmondatait, akkor is meg lehet állapítani, hogy itt valójában egy, a válságtól magát bajban érző politikus rossz reflexeit látjuk megnyilvánulni. Schiffer András a biztos menedékhez próbál nyúlni, ami európai berendezkedésünket érő válságok idején sokfajta politikusnak be szokott jönni: kritizálja a liberalizmust, és antiliberális álláspontot foglal el.

Ezen most maximum azért kell csodálkoznunk, hogy ezt új megoldás felkínálása nélkül teszi egy volt jogvédő. De az igazi probléma ott van, hogy most Schiffer végiggondolatlan. Szoktam vele vitatkozni sok ügyben, de politikai állásfoglalásai véleménykülönbségünktől függetlenül végiggondoltnak tűntek. Legyen szó akár a világkereskedelem vagy más problémák ideológiai alapon álló megítéléséről. Most nem ez a helyzet.

Miért volna alkalmatlan bármire is az emberjogi megközelítés és a Genfi Egyezmény? Sok, súlyos válsághelyzetet megoldottak már a világban ezek alkalmazásával. Amikor új helyzet állt elő, és a nemzetközi jogon kívüliség esélye fenyegetett, akkor is tudták az érdekelt országok értelmezni a második világháború után kialakult szabályokat. Ilyen volt például a kelet-német menekültek jelentette, nemzetközi jogilag ingoványos talajon álló helyzet a rendszerváltás éveiben. A Schiffer által most kritizált szabályok világosan rendelkeznek befogadásról, menedékességről, visszatelepítésről, visszatoloncolásról, biztonságos és nem biztonságos országokról és még ezer más dologról. Az alkalmazásra való képtelenség az igazi probléma.

De miért csorbulna most ki az emberi jogi érvelés? Netán ne volna joga istentől, a természettől vagy a közösen megállapított normáktól fogva a szíriai menekültnek? Netán ne illetné meg a saját származási országát letagadó, magát szírnek hazudó pakisztánit emberi jogi alapokon és a genfi konvención álló vizsgálat esélye? Őt akkor is megilleti ez, ha a ma érvényes szabályok alapján őt jogszerűen lehet kiutasítani és hazatoloncolni. Ez esetben a Schiffer által múlt időbe helyezett genfi egyezmény és az emberi jogi megközelítés az alapja annak, hogy egy csaló menedékkérőt visszautasítson mondjuk az Európai Unió, míg másokat, a jogos menedékkérőket befogadjon. A normák alkalmazásának kritikája nem vezethet el a normák felszámolásához, mert akkor a fegyverek és az ököljog következnek. És a kerítés.

Tehát nyilvánvaló, hogy a félévszázados szabályokat nem kidobni kell, csak alkalmazni az új helyzetre. Az igazi probléma itt van. Közhely már, hogy az Európai Unió igazi kudarca az, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartó szabályoknak nem tud érvényt szerezni sem a befogadás, sem a kiutasítás oldalán. Sem a kisebbség, sem a többség védelmében. Egyszerűen nem épített ki megfelelő kapacitást és intézményrendszert a közösség, ráadásul erre a jelenlegi szinten föderalizált unió nem tűnik alkalmasnak, mert a nemzetállamok szabotálnak.

Tünet értékű, hogy Németország hosszú évtizedek óta először kért partnereitől szolidaritást, és ezt a legtöbben valójában megtagadták. Ennek igazolására alkalmatlan az az érv, hogy milyen mértékben volt gazdasági haszonélvezője Németország az elmúlt évtizedeknek. A szolidaritás elutasítása az uniós tagállamok részéről erkölcsileg és politikailag is igazolhatatlan.

A jogalkalmazásra és betartatásra való alkalmatlanságon túl súlyos probléma, hogy az unió képtelen volt szembenézni a szíriai válság nemzetközi környezetével. A megkésett és tétova reakciók átadták a kezdeményezés lehetőségét annak a Vlagyimir Putyinnak, aki saját hazája gazdasági csapdáját azzal kívánja leplezni, hogy titkosszolgálati eszközökkel és pénzzel destabilizálja az Európai Uniót és benne Magyarországot is.

Schiffer András adós azzal a válasszal is, hogy ha netán igaz volna a genfi egyezmény és az emberjogi megközelítés alkalmatlansága, akkor mit kellene tenni a már elindultakkal? A válasz pedig egyszerű, csak az LMP társelnöke nem húzza meg a vonalat tovább: nem szabad idegeneket beengedni Európába. Ennyi következik mondandójából. Utal is arra az interjúban, hogy a kulturális sokféleség bajt okoz, a más kultúrájúak beilleszkedése nehézkes. Kétségtelen, Európa bezárkózása és a jogos menedékkérők kiszorítása nem állna a genfi konvenció talaján, sem pedig a francia forradalom óta fejlődő emberi jogi megközelítéssel nem volna összhangban. Világos, konzervatív, jobboldali beszéd – ezúttal Schiffer szájából.

Schiffer adós azzal a válasszal is, hogy a korábbi elveink kidobása után pontosan mit kellene tenni azokkal, akik még nem indultak el? Mit befolyásol ez a világon, ha a régi elveinket immár nem alkalmazzuk velük szemben? Mert azt senki, de senki nem vitatja, beleértve Angela Merkelt, hogy kell kezelni az unión kívüli válságokat is. Senki, de senki nem mondja, hogy csak állni kell, és várni a sok millió menedékérőt. Még azt sem vitatja senki, hogy új megoldásokra is szükség van, és ezen az úton kellemetlen kompromisszumokat is kell kötni néha, például Törökországgal. De az érvényes és mindenre alkalmas elveink kidobása súlyos hiba.

Az, hogy három csoportot nevez meg Schiffer (menekültek, gazdasági bevándorlók és terroristák), külön szomorú. Hiszen ez azt a látszatot kelti, mintha ezek egyenlőek volnának. Holott valójában az igazság az, hogy a terrorcselekményeket nem jogszerű menedékesek, hanem döntően második generációs európaiak követték el.

Érvelése ott is sántít, amikor a világkapitalizmust teszi felelőssé, miközben sok olyan állam van a periférián, ahol ugyan társadalmi és gazdasági bajok vannak, de milliószám mégsem indulnak útnak. A válságjelenségek félrediagnosztizálása félrevezeti most Schiffert. Nem minden nehezen felzárkózó országból indultak útnak. Ahonnan pedig gazdasági bevándorlók jönnek, számukra van világos, jogilag tisztázott út, csak ennek sem tud egyelőre mindenben érvényt szerezni az Európai Unió. De lehet érvényt szerezni ezeknek egy szorosabban együttműködő EU-ban, és e megoldások is tiszteletben kell hogy tartsák az elmúlt évszázad szomorú avagy sikeres tapasztalatait.

Azon pedig nem is szabad időzni, amit szintén megválaszolatlanul hagy Schiffer: ha igaz, hogy a globális felmelegedés is oka részben a népvándorlásnak (igaz), akkor a genfi egyezmény kidobása, és Európa lezárása miért és miként adna választ erre? Ráadásul ehhez még a kortárs kapitalizmus szétverése sem volna elegendő, hiszen attól még a tengerek szintje emelkedne és megfelelő termőterületek pedig szűkülnének. Itt is látszik, éppen nem kidobni kell az emberi jogi megközelítést, hanem közösen tovább küzdeni az új válságok során való alkalmazásuk megoldásaiért.

De én jóindulatú vagyok, szerintem Schiffer sem konzervatív, sem jobboldali nem lett. Ha ilyenné vált volna, és ezen ideológiai iskolák érveit használva vívná politikai vitáit, akkor ugyan egyet nem értenénk, de intellektuálisan tiszteletreméltó volna az erőfeszítés. A plurális politikai viták már csak ilyenek, az úgynevezett Igazság senkinek nincs birtokában, a vitákban alakul ki, és a demokratikus konszenzuson belül mindig mindenkinek igaza van egy kicsit. Legfeljebb nem vagyunk elég türelmesek megérteni egymást.

Az LMP számára most a Schiffer által kijelölt út annak a közös, mindannyiunkat elérő zavarodottságnak a terméke, amely új helyzet elé állít sokunkat, őt is, engem is a demokratikus konszenzuson belül: mit kell tennünk olyan kortárs konfliktusok láttán, amelyekre nehéz felelős választ adni?

Én nem dobnám ki sem az emberi jogi megközelítést, sem a genfi konvenciót. Nem mondanék semmi olyat, amely ártatlan emberek tömegeinek szenvedését okozná. Nem kelteném azt a látszatot, hogy szükségszerűen tehetetlen az európai közösség a menedékkérők, a gazdasági bevándorlók és a terroristák elleni küzdelemben, és hogy képtelen őket szétválogatni. Mert ez nem igaz.

Ilyen válsághelyzetben, amikor felelőtlen demagógok és a destabilizációban érdekelt országok, terrorista szervezetek amúgy is sokat tesznek az európaiak félelmeinek feltüzeléséért, pont nem a régi szabályok kidobásával kell válaszolni. Csak alkalmazni kell őket az új helyzetre, és képessé kell válni a végrehajtásra.

Az igazi kihívás, amellyel minden józan politikusnak is szembe kell néznie, az középosztály és a szegényebb társadalmi csoportok válsága. A világgazdasági válságból való lassú, néhol teljesen eredménytelen kilábalás növelte a vagyoni és jövedelmi különbségeket, és olyan társadalmi helyzetet teremtett, amelyben a második világháború óta először a többség ma úgy él, hogy a jelenlegi generációk lesznek az elsők, amelyek rosszabbul fognak élni, mint a szüleik. Ezt nem lehet megoldani a piacgazdaság szabályainak átalakítása, a jóléti rendszerek működésének felülvizsgálata, a nyomor csökkentésére tett erőfeszítések felerősítése, a munkaerőpiaci kiszolgáltatottságok korlátozására tett erőfeszítések nélkül. Ez nem jelentené sem a világpiac, sem a kapitalizmus felszámolását, csak a korábbiaktól eltérő megoldásokat.

A Mandinernek adott interjújával Schiffer önmagáról azt a látszatot próbálta kelteni, hogy hibásnak tartja a mai válságban a liberális megközelítést, elutasítja az emberi jogi gondolatot, osztja a konzervatív kultúrnemzeti megközelítések kultúravédő véleményét, és bár új megoldása nincs, de inkább a bezárkózás mellett érvel.

Válság van, ebben Schiffernek igaza van. A válságnak sok oka van, ezek közül néhányat teljesen elhallgatott, másokat pedig ideológiai okokból túlhangsúlyozott. De szorongásában éppen azzal nem mert szembenézni, hogy itt most sok millió ember félelmére kell felelős választ adni, és az nem újabb és újabb ellenségképek, például az emberi jogi liberalizmus kijelölésével történhet, hanem a kitartó megoldáskereséssel.