A gyakorlati liberalizmus csapdái

„Napjaink liberális elvei sajátosan érvényesülnek a közéletben, azaz a politikában, gazdasági és kulturális életben. Az emberi (személyiségi) jogok, az ember méltósága, a magántulajdon szentsége, a fajgyűlölet és a kirekesztés káros volta, a sajtó-, a szólás- és a véleménynyilvánítás szabadsága, a tolerancia tetszetős szlogenek. A más vélemény eltűrése, tudomásul vétele alázatot, önmérsékletet követel, és elvárhatóan kétirányú. Végső esetben az intoleranciát is el kell viselnie. A valóságban azonban a tolerancia hívei – tisztelet a kivételeknek – másoktól elvárják a toleranciát, ám ők maguk intoleránsak, sőt nézeteik elfogadását elvárják. Aki a normáiktól eltérően beszél vagy ír, az a támadások össztüzére számíthat. Az igazság és szabadság »szerelmesei” ekként ejtették fogságba az igazságot és szabadságot. A »másság« tisztelete és elismerése fontos, ami azonban nemcsak egyeseket, hanem a »másként gondolkodó« államokat is megilleti, főleg ha ezt a külön utat a népakarat támasztja alá.

A szólás- és véleménynyilvánítási szabadságnak is vannak tabui, tilos területei, sőt bizonyos vélemények hangoztatását törvény tiltja. De ki mondja meg, hogy hol a határ? Egyes társadalmi vagy etnikai csoportok mintegy védettséget élveznek. Az újságírók szabadsága korlátozott, kenyerük érdekében a kormányok kívánságára is kell gondolniuk, hogy csak a 2015-ös szilveszteri kölni események elhallgattatására utaljak. A névtelenül, másokat akár alaptalanul sértő szövegek szabad felkerülése az internetre mindennapos, elektronikusan embereket bántalmaznak, zsarolnak, sokan már óvó rendszabályok után kiáltanak.

Zavaró, hogy számos aktuális kérdésekben általánossá vált a kettős mérce. Legmarkánsabb, »legitimált« formája a fasizmus és kommunizmus eltérő súlyú értékelése, de a kettős megítélés a bel- és külpolitikában egyaránt feltalálható. Bizonyos pártok, csoportok országok megengednek maguknak olyat, amit másoktól számon kérnek. Ha egy »védett« etnikai kisebbséget sérelem ér, a nemzetközi jogvédő szervezetek azonnal tiltakoznak, ám ha a külhoni magyarokat éri sérelem, az már az illető állam belügyének számít. A kettős mérce révén a kis országok, a »nem szalonképesnek« kikiáltott pártok húzzák a rövidebbet.

A felsorolást még sokáig lehetne folytatni. Talán kissé egyoldalúra torzított példákkal arra akartam rámutatni, hogy a liberalizmus gyakorlatával baj van. Megérhetjük persze egy új Churchill felbukkanását, aki meg fogja állapítani, hogy a liberalizmus gyakorlata nem jó ugyan, ám nincs jobb nála. Ennek ellenére érdemes volna a gyakorlat nézőpontjából az egész ideológiai és gazdasági rendszert újragondolni, reformálni – ám attól tartok, hogy ez túl sok érdeket sértene, s minden maradna a régiben.”