Árnyalatvakságra nincs Braille-írás

Készülök, hogy megnézzem a Saul fiát. Mivel nem láttam, így jelenleg véleményem sem lehet róla. Nem tudom még, jó-e vagy rossz, fog-e tetszeni vagy nem. Persze a mérvadó véleményformáló értelmiség soraiban (politikai hovatartozástól lényegében függetlenül) szinte követelmény, hogy az embernek akkor is legyen álláspontja, értékítélete valamiről, ha nem ismeri, nem látta, vagy nem olvasta. Ha másképp nem, zsigerből, reflexből. De én nemigen tudok (és nem is akarok) ennek megfelelni. Nem tudok mit kezdeni azokkal, akik úgy gyaláznak (vagy épp dicsérnek) valamit, hogy nem szereztek róla empirikus tapasztalatot. Ennél már csak azok rosszabbak, akik elmennek ugyan a moziba, de már előre tudják, (és előre eldöntötték), hogy tetszeni fog-e nekik vagy sem. Mit lehet erre reagálni? A tömegmédiában, a közösségi oldalakon a filmmel kapcsolatban generálódott véleményfelhő zöme számomra értelmezhetetlen, zavaros vagy idegesítő. Nem tudom kezelni az olyan interpretációkat, hogy már megint a holokausztról csináltak filmet, túl sok film van a holokausztról, másról pedig kevés.

Trianonról filmek miért nem születnek?

Tegyük fel: célhoz kötött empátiával viszonyulva a dologhoz, hipotetikusan tényleg feltételezzük, hogy valamilyen logika mentén soknak tartható a globális filmtermés holokauszt-szegmense. És akkor mi van? Mit kéne csinálni? Létrehozni egy nemzetközi bizottságot, amelyik kvóták alapján eldönti, hány filmet csinálhatnak a holokausztról, hányat a Gulágról, és hányat Trianonról? Azok az ultrakonzervatív vagy szélsőjobboldali emberek, akik a kisebbségek pozitív diszkriminációja és a női kvóta ellen harsányan tiltakoznak, itt helyes ötletnek tartanák, hogy valaki eldöntse, miről hány film készülhet? Ugyanezeket az embereket nem hallottam ordibálni akkor, mikor az Andy Vajna gyártotta, 1956-ról szóló Szabadság, szerelem a Fehér Házban kapott elnöki díszvetítést. A holokauszt egy kontinentális, (sőt, hatásait tekintve globális) tragédia volt. Trianon viszont egy hatalmas, igazságtalan békerendszer kicsiny, regionális leágazása, amely – tetszik vagy sem – önmagában soha nem fogja annyira érdekelni a világot, mint a holokauszt.

A Trianon nemzetközi filmes alulreprezentáltságán kesergőknek miért nincs soha egyetlen kreatív ötletük sem? Mondjuk, hogy a nemzeti gyantába belefagyott trianonozás helyett török-bolgár-magyar-német koprodukcióban csináljanak érdekes, izgalmas filmet a versailles-i békerendszer kárvallott nemzeteinek 1918 utáni helyzetéről? Melyben az is kifejthető volna, hogy ezek a kíméletlen rablóbékék segítették az antiszemitizmus, a nácizmus, a tekintélyelvű és totalitárius diktatúrák felemelkedését a térségben. Hozzátenném, azzal a pozitív konformizmuson alapuló értelmiségi tömeghangulattal sem igen tudok mit kezdeni, amely leginkább balliberális körökben alakult ki 2002-ben Kertész Imre Nobel-díja, illetve most a Saul fiának díjazása után. Látva a zombiszerű, üdvözült bájmosolyokat az ilyen haladó értelmiségi körök beszélgetésein, óhatatlanul támad az embernek valami émelygős, berzenkedő gyanakvása. Hogy ezekben a társaságokban egy ilyen műalkotást feltétlenül, kényszeresen dicsérni illik, sőt dicsérni kell, s csak dicsérni lehet. Kicsit az is visszás volt nekem (és nemcsak nekem), hogy a filmrendező túltolta némiképp a negatív kommentek miatti (amúgy annyira tipikusan magyaros) kesergést.

Pozitív tömeghisztéria

Én viszont a pozitív tömeghisztériát sem kedvelem. Nem örülök, ha egy „menő” filmről nem lehet elmondani a fintorgó, kiközösítő tekintetek veszélye nélkül, hogy szerintem bizony szar. (S akkor sem lehet ilyen kockázat bevállalása nélkül ezt mondani, ha az ember tényleg nem faji előítéletből vagy politikai rosszindulatból tartja szarnak, hanem szakmailag, esztétikailag vagy szimplán nézőileg.) Igényt tartok arra a jogomra, hogy akkor is kifejezhessem nemtetszésemet, amennyiben a műértők és/vagy a közönség 99 százaléka fordított állásponton van. Olyan országban szeretnék élni, ahol egy kőkemény jobboldali is fel meri vállalni, hogy (ó mily borzalom!) neki tetszett valami, ami egyébként szemben áll a politikai közösségének ízlésvilágával. S egy liberális is kritizálni meri azt, ami a „saját oldala” oroszlánrészének viszont nagyon tetszik. Ez a baj, hogy nem merünk magunk, (pontosabban a saját előítéleteink, a saját oldalunk) ellen beszélni. Valószínűleg rengeteg jobboldali van, akit felváltva környékez a röhögés, illetve a hányinger Koltay Gábor filmes giccseit, illetve Wass Albert nacionalista-realista (nacreál) munkásságát látva, de nem mer ennek hangot adni, hisz azzal „az ellenségnek ad muníciót”. Ugyanez a rendezőelv sok mindenben a túloldalon is. Nem vagyok „bölcs középen álló”, aki kiosztja mindkét oldalt. Bizonytalanságom oka inkább a kívülállás, valamint az információhiány. A Saul fiát, ugye még nem láttam. Azt pedig végképp nem tudom, kinek van igaza a fekete színészek Oscar-díj ügyében felvetődött mellőzésénél.

A különböző politikai lövészárkokban vagy szekértáborokban ülők határtalan önbizalommal adnak diagnózist a pillanat törtrésze alatt. Ők tudják, hogy ez a politikailag korrekt lobbi alaptalan bosszúhadjárata, vagy épp a kódolt rasszizmus láthatatlan keze vezérli a történéseket. Én nagy nyugodtsággal bevallom: fogalmam sincs. Az USA eleve egy külön politikai ökoszisztéma. Írtam ugyan USA-témában ezt-azt, de nem merném kategorikusan odapökni a frankót. Több mint másfél évtizedes publicista múlttal a hátam mögött úgy vélem: nem kell mindig véleményt formálni, mindenkinél mindent jobban tudni, és görcsös kényszerességgel állást foglalni. Simán el tudom képzelni „tettesként” a rasszizmust, de a politikailag korrekt műbalhét is. Igen, van rasszizmus, meg van politikai korrektség, meg olyan is van, hogy nem sáros egyik sem, hanem egyszerűen így alakult, ezt dobta a gép. Akadnak véletlenek, káoszelméleti láncreakciók.

„A” német média nem hallgatott el semmit

Ugyanezt gondolom a Kölnben lezajlott erőszakcselekmények nyilvánosságban való lecsapódásáról. Hetek óta tombol a vita, hogy elhallgatott-e a német média, és ha igen, akkor miért? A pártos elkötelezettség okozta árnyalatvakságban szenvedőknek nem fog bejönni, amit erről vélelmezek. Kezdjük két állítással: „a” német média nem hallgatott el semmit, és „a” német médiaszabályozás (valamint a német sajtójog) nekem egyáltalán nem szimpatikus. Kezdjük az utóbbival. A német média-, és véleményszabályozási politika számomra – finoman szólva – nem vonzó. Nem értek egyet a jóval szabadabb, tágkeblű amerikaihoz viszonyítva korlátozónak mondható német sajtójoggal, ami jóval szűkebbre veszi az újságíró mozgásterét. Nagyobb teret adva a nyilvánossággal szembeni polgári és büntetőjogi retorzióknak. Azt már csak végül, de nem utolsósorban jegyzem meg, hogy a Holokauszt- tagadás, illetve a gyűlöletbeszéd valamint a ténylegesen rasszista (vagy alaptalan túlérzékenységtől, túlkompenzálástól vezérelve, oktalanul annak bélyegzett) beszéd kriminalizálását sem támogatom.

Ergo, nagyon is lehetséges, hogy a német sajtót a jogi környezet, valamint az azt megteremtő politikai elvárások szorosabb nyomás alá helyezik, mint például az ilyen téren szabadabb amerikait. Ugyanakkor olyan, hogy az egész német sajtó totálisan elhallgatott volna, nyilvánvalóan nem történt. Ezt persze a Mandiner alább idézett összeállítása sem állítja. Ez alapján a Süddeutsche Zeitung 2016. január 2-án koraeste hírt adott, ami eleve nem négynapos konok hallgatás. Január 3-án reggel két újabb országos lap számolt be. Tehát eleve nem igaz, amit a Heti Válasz Techet Péter cikkére reagálva bizonygat: „…a január 4-i esti híradókig a kölni események nem szerepeltek az országos médiumokban”. Ugyanitt írják le, hogy „…gyakran lenézett vidéki lapoknak és újságíróknak köszönhető, hogy a rendőrség nem tudta elhallgatni az ügyet.” Tehát még itt sem szerepelt állítás totális elhallgatásról. (Különben is: bárki elhiszi, hogy a Facebook, a You Tube, a blogok és mobiltelefon-kamerák korszakában egy nyilvános eseményen történt dolgot csak úgy el lehet hallgatni?)

Csakhogy ez korántsem zavarta a vérszagra gyűlő kormánypárti és/vagy szélsőjobbos hozzászólókat, sőt a különböző véleményműsorok Fidesz-párti törzsvendégeit abban, hogy általános cenzúráról, teljes hallgatásról beszéljenek. Ezt a jobbos kacsát igenis cáfolta Techet Péter cikke. Részleges formában, bizonyos lapok esetén nem zárható ki, hogy a bevándorlók iránti rosszul értelmezett tapintat ösztönzött valamilyen, ha nem is teljes elhallgatást, de habozást és késlekedést. A píszí-faktor működése ennyiben lehet életszerű. Udo Ulfkotte konteóinak felmelegítése viszont nem.

A hétfő-hatás

De azt is feltételezhetjük, hogy a másnapos, január elsejére ébredő, az ilyenkor történő szabadságolások miatt eleve őrlángon üzemelő szerkesztőségek lassan reagáltak. Egyszer azt mondta egy öreg újságíró, hogy ha elbasznak valamit egy szerkesztőségben, azt hétfőn basszák el. Ez talán az ünnep utáni kóválygásra is igaz lehet. Megeshetett, hogy több, egymástól független dolog összhatása eredményezte egyes orgánumok szakmai anomáliáját. Tulajdonképpen ugyanazon szindróma kétfajta tünete produkálta magát egyes német lapokban, illetve a hazai nyilvánosság bizonyos szegleteiben.

Németországban az történt, hogy mikor a pártosan elkötelezett újságíró olyan történésbe ütközik, mely cáfolja vagy hitelteleníti az általa preferált narratívát, akkor lelassulnak a klaviatúra fölött röpködő ujjai. A bevándorlókat mindenáron rokonszenves, toleráns, jó fejnek láttató német újságíróknak elég ciki volt, ami Köln utcáin lezajlott. És talán nem igyekeztek erről rögvest beszámolni. Nálunk fordított irányban zajlott le hasonló jelenség. Ama közszereplők és véleményformálók, akiknek nagyon beleillett a világképébe, ami médiaelhallgatás címszó alatt terjedni kezdett, villámsebességgel csaptak le rá. Ami mindkét esetben a legnagyobb kárt szenvedte: az árnyalatok látásának képessége. Hogy a migránstömegek kollektíven nem tekinthetők erőszaktevőknek, de vannak köztük deviáns csoportok. S attól, hogy néhány orgánum (esetleg píszí-faktortól befolyásolva) késve reagált, ez nem húzható rá a teljes össznémet sajtóra.

Papp László Tamás