Tehetség vs tanulás rangadó

„Túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a tehetségnek. Ezzel nem szeretném lesöpörni az asztalról, nem mondom azt, hogy csak a gyakorlás számít, és bárki elérhet bármit, ha szorgalmas – ez nem az amerikai álom. Ha szerettem volna, akkor se lehettem volna soha balerina vagy úszóbajnok vagy énekes, mert már a fizikai adottságaim sem passzolnak hozzá. És lehet, hogy vannak bizonyos képességeim, mondjuk, a kosárfonáshoz, amik sosem derülnek ki – a tehetség már a téma iránti érdeklődésnél kezdődik. Ha valamiféle képletet kellene felírni rá, legtöbben ezt szokták: 20% érdeklődés és adottság, 80% gyakorlás és munka.

A tehetség nem egy titkos szupererő, nem a bennünk rejlő kryptonit, amit megnyer az ember, és hátradőlhet vele. Ezért tartom »veszélyesnek«, ha az írás körüli tehetséget túlmisztifikáljuk, és valaki a saját vélt vagy valós adottságába kapaszkodik, erre hivatkozva pedig elutasítja a tanulás fontosságát. Mert a technikai tudás szerinte csak »elrontja azt, ami ösztönösen jönne«. Minden más szakmában ez eszméletlenül fura lenne: senki sem szeretne egy tehetséges kezű, ám az orvosi egyetemet kikerülő agysebész szikéje alá kerülni, ugye? És más művészeti ágnál is megvan a tanulás elvárása, egyetlen zongoristának sem ciki, ha ötéves korától zeneiskolába járt, majd esetleg ilyen egyetemet végzett, az írásnál meg ez néha még mindig szitokszó.

Hiszek az írás taníthatóságában – sőt, hiszek az írás tanításának fontosságában. Csak a saját példámat ismerem, de tizenévesen, amikor zabolázatlanul írtam, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik írástechnika, éreztem, hogy rengeteg dolog döcög a szövegeimben, csak nem tudtam rábökni, mik azok. Mint egy egész testre kisugárzó fájdalom, amit lehetetlen lokalizálni, de egy orvos rögtön megmondja, mi a baj. Tizennyolc évesen léptem be a Delta Műhely írókörbe, és az első néhány év azzal telt, hogy »hűha, ez így működik« meg »wow, hát ez tényleg ilyen« élmények rohantak le. Apró dolgokat is lehetett gyakorolni – pl. írjuk meg egy jelenetet csupa rövid mondattal, egy másikat pedig kacifántos mondatkígyókkal, és figyeljük meg a hatást –, vagy nagyobb rácsodálkozások, mint a nézőpontok kérdése, amit akkor értettem meg igazán, amikor ugyanazt a novellát megírtam öt különböző elbeszélő szemszögéből (a végén már a helyszínül szolgáló ház is mesélt). A mai napig rengeteget köszönhetek az írókörnek, nem tudom, mi lett volna velem nélkülük. Nemcsak technikát tanítottak, hanem azt is, hogy nyugodtan dobj ki szöveget, írj újra, kísérletezz, játssz. Egy szemléletet, amivel megértettem: akár egy apró tehetséget is ki lehet bontani rengeteg gyakorlással és önfegyelemmel, és a legnagyobb tehetség is elkallódhat, ha nem veszi a fáradságot, és ül le a fenekére dolgozni.”