A rosszkedv előbb-utóbb beszivárog minden intézménybe

„Miért éppen most lett elege a szakmának az oktatás problémáiból?

A pedagógusok központi ellenőrzése ebben a tanévben zuhant rá az iskolákra. Hogy mit jelent egy iskolában egy félév alatt 30 ilyen látogatás, azt nem modellezte senki. De más gond is van ezekkel a szakértői látogatásokkal. A 2011. évi Köznevelési Törvény bevezetése az egész oktatási rendszer minden elemét a központosítás felé mozdította. A helyi tantervekben 10%-nyi szabadságot engedtek az iskoláknak, holott nyilvánvaló, hogy a fővárosi elitiskolában és a borsodi általános iskolában egész más a kiindulási helyzet, és mások a célok is. A tankönyveket egységesítették, ami ugyanezért jelent nagy gondot.

A pedagógus szakma eleinte jól bevált reflexeivel reagált a változásokra: behúzzuk az osztályterem ajtaját magunk mögött, és végül is tanítunk, ahogy tanítunk, viszonylag szabadon. Ezt a kicsi belső szabadság-érzést döntötték romba a minősítő szakértők, tanfelügyelők látogatásai. Ők tételesen vetik össze a naplókat, a gyerekek füzeteit, a tanmeneteket, nincs kibúvó. Szerintem ezért cseppent az utolsó csepp a pohárba éppen most.

Hiába tett engedményeket az államtitkárság, töröltek el 9000 tanfelügyeletet egy hét alatt, könnyítették az adminisztrációt, az elszabadult hajóágyút már nem lehet megállítani. Folytatódnak a tüntetések. Nyilván készségesen csatlakoznak a pártok is, látni kell azonban, hogy a köznevelési/közoktatási rendszer működési hibái nem politikai, hanem szakmai és állampolgári kérdések. A pedagógusok tiltakoznak a szakma nevében, a szülők pedig azon az elven, hogy ők az állampolgárok, akiknek a gyerekei örömmel ülnek kínlódnak az iskolákban.

Az egyik legnagyobb gond az állami iskolafenntartó, a KLIK működésképtelensége. Szívesen írnék anekdotákat krétáról, rágcsálóirtásról az érettségi ideje alatt, kiadott tornatermekről, csúszó kifizetésekről, a szülőktől havonta a túlélésért szedett összegekről és hasonlókról, de nem teszem. A KLIK ügye az egyházi fenntartású iskolákat nem érinti. Hacsak úgy nem, hogy évről évre több szülő keresi fel a nem állami iskolákat, hogy »kimentse« a gyerekét. Az egyházi iskolában megmaradt az a rendszer, hogy az iskola – bár nagyon erős központi szabályozók mellett – mégis tárgyalhat a szülői közösséggel, a diákokkal. Létrehozhatunk és működtethetünk saját szabályrendszereket, a döntéseket ott hozhatjuk, ahol a következményeket vállalni kell. Az egyház iskola igazgatója megmaradt igazgatónak, munkáltatója a kollégáinak, vezetője a szakmai közösségnek és nem valamiféle felsőbb főnökség utasításainak betartatója.

Számos sajtóorgánumban azonban olyan kiváltságokat tulajdonítanak az egyházi intézményeknek, amelyekben nem részesülünk. A kötelező tankönyvek, a tantervek ugyanúgy vonatkoznak ránk is.

Az egyházi iskolai normatívánkat az állami iskolákra fordított összeg alapján számolják, elvben nem kevesebbet fizet az állam egy gyerek után, és nem többet, mint egy »állami« diákért. A hatalmas különbség, hogy helyben gazdálkodhatunk ebből az összegből.

A gyerekek heti óraszámai megnőttek. Sokszor délután 4-ig is bent aszalódnak az iskolákban. Ennek a növekménynek jelentős része a horrorisztikus »mindennapos testnevelés«, amely városi iskolákban hozzárendelt források híján lépcsőházban, pad tetején, utcán és számos hasonló alkalmatlan helyen, vagy csak papíron megy végbe.

A tanári óraszámok nem kötelezően emelkedtek, de aki nem heti 26-ra állítja be a tanárok tanóráinak számát, könnyen anyagi zavarba kerülhet. Így aztán túlhajszolt tanárok hajszolják a fáradt gyerekeket, a jókedvű iskola helyett.

A 2013-as fizetésemeléssel vezették be azt a rendszert, hogy heti 32 óra iskolai elfoglaltságot vezetni kell, hétről hétre. A maradék 8 órában otthonunkban készülhetünk, kijavíthatjuk a dolgozatokat. Ezzel nem az a baj, hogy nem töltenek bent a tanárok heti 32 órát az intézményekben. Még csak nem is az a gond, hogy a munkaidő- nyilvántartást vezetni fárasztó, hanem hogy visszafogja a teljesítményt.

A munkaidő percre pontos nyilvántartása bérmunkássá degradálja a tanárt, aki addig hivatásszeretetből, lendületből számolatlanul töltötte a gyerekek között az órákat, bőven többet, mint heti 32-t. Nem használ az értelmiségi munkakedvének, ha a háta mögött állva noszogatják, ellenőrizgetik, mert feltételezik, hogy egyébként nem dolgozna.

A bérek növelése igen örvendetes, (nem egyszerre történt, nem követi a minimálbér-emelést, ám) nem panaszkodunk. De a béremelés a dologi kiadásokra szánt források drasztikus csökkentésével járt. Az intézmények informatikai felszereltsége nem fejlődik, hanem rohamosan romlik. Nincs már »informatikai normatíva«, amely az IKT eszközök fejlesztését tenné lehetővé, pedig nemcsak a kor, hanem a hivatalos elvárásrendszer is azt követelné, hogy a pedagógusok rendszeresen használják ezeket.

Első látásra a különböző kiáltványokban felsorolt gondoknak egy része nem érinti az egyházi iskolákat. Az oktatásban kialakult általános feszültség, túlterheltség, rosszkedv azonban előbb-utóbb beszivárog minden intézménybe. Végül szolidaritásunk okán sem tűrhetjük szó nélkül az állami iskolákban dolgozó kollégáink (rokonaink, gyermekeink) egyre nehezedő körülményeit.

A Deák Téri Evangélikus Gimnázium tantestülete úgy döntött, hogy aláírásával csatlakozik a Herman Ottó Gimnázium felhívásához.

Kézdy Edit, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium igazgatója”