„Mióta Kim Dzsong Un pártfőtitkár-népvezér-egyeduralkodó felbukkant a színen, és megjelentek a világsajtóban az első fényképei, azóta folyton röhöghetnékem van, ahányszor megpillantom a pufók ábrázatát, a bamba tekintetét, az idiótán felnyírt haját, a gömbölyödő pocakocskáját.
Tisztára, mint egy hülyegyerek. A legszerencsétlenebb balfék az osztályban. Akit utolsónak választanak ki a grundon. A bohóc, aki nem azért röhejes, mert az akar lenni, hanem azért, mert nem röhejesnek lenni képtelen, ez meghaladja erejét és képességeit.
Csakhogy az, hogy Észak-Koreában kőkemény diktatúra van, és emberek halnak meg táborokban és börtönökben, nem vicces semennyire. Más kérdés, hogy ehhez nincs feltétlen szükség egyeduralkodóra, a rendszer jórészt elvégzi a piszkos munkát magától, mindenki szem a láncban. Ahhoz viszont, hogy hónapokon belül pusztuljon a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök – és mindazok, akik az elmúlt fél évtized alatt ki lettek iktatva vagy félre lettek állítva, Kim első mentorát is ideszámítva –, mégiscsak kellhetnek adottságok. Ahogy ahhoz is, hogy az a sok tapsikoló-jegyzetelő tábornok és pártfunkcionárius ne puccsoljon meg egy ilyen szerencsétlen alakot.”