A szegényeknek meg kell halniuk!

„A bérek alacsonyan tartásának politikai döntését az a tény motiválja, hogy az alacsony fizetések elhárítják a Romániába tartó munkaerő-vándorlást és kivándorlásra ösztönzik a munkát keresőket. Leginkább az orvosok és egészségügyi dolgozók távoznak, köszönhetően az otthoni és más uniós országok közötti óriási bérkülönbségnek. Megközelítőleg 3 millió ember hagyta már el Romániát munkát keresve. Ők évente kb. négymilliárd eurónyi összeget utalnak haza még azután is, hogy a válság végigsöpört azokon az országokon is (főként Spanyolország és Portugália), amelyekben élnek. A válság előtt a hazautalt pénz összege a hatmilliárd eurót is elérte. Ez segít kompenzálni az otthoniak megélhetési költségeit és így gyakorlatban egy biztonsági hálóként szolgál azoknak, akik Romániában maradtak. Ráadásul, a szabad munkaerő egyenetlen földrajzi eloszlása és az ország fejlettségi egyenlőtlenségei garantálják, hogy otthon is marad rengeteg ember, aki hajlandó az alacsony bérekért dolgozni (főleg ha számíthatnak a külföldön dolgozó rokonok utalásaira). Az ország déli és keleti részén található szegényebb térségek stabil munkaerő-áramlatot biztosítanak Bukarest és Erdély gazdagabb városai számára. Ez az egyenetlenség széttöredezi a munkásosztályt és ellehetetlenít minden kollektív cselekvést – ez a tény hangsúlyosan megmutatkozott, amikor a kormány minimálbér-emelést visszavonó döntését hosszú ideig csönd fogadta. Csak a hangos, de politikailag jelentéktelen balos értelmiségiek reagáltak a lépésre. (…)

Itt észrevehetünk egy tapintható változást az átmenet éveinek neoliberális paradigmájához képest. Aszerint a nézet szerint a szegény ember pusztán csak nem élt az új gazdasági lehetőségekkel. A szegények vagy túl lusták voltak, vagy nem dolgoztak elég keményen, és még függőek maradtak az államtól a múltat idéző kommunista »mentalitás« miatt. A strukturális átalakítások célja az volt, hogy a piacra kényszerítse ezeket az embereket, versenyképessé, dolgozni akaróvá tegye őket. A valamikori szocialista munkásosztályoknak tehát vállalkozóvá kellett volna válniuk és alkalmazkodniuk kellett volna az versengés új valóságához. Szegénynek maradni tehát azt jelentette, hogy az ember képtelen volt megváltozni – a kudarcot pedig munkaerő-átképzéssel és a szociális védőháló visszavágásával lehetett kezelni.

Ez az elképzelés mára idejétmúltnak tűnik, főként a 2008-as pénzügyi válság után, mely megtépázta a neoliberalizmussal mint a kelet-európai átalakulás csodaszerével kapcsolatos optimizmust. Manapság, ha valaki szegény, az azért van, mert nem jó emberi lény, van benne valami mélységesen rossz, elhibázott. Szegénynek lenni a morális hanyatlás formájává válik, a személyiség hibájává, valamivé, amit nem lehet (könnyen) helyrehozni. Csak vesztesek végezhetik szegénységben, normális emberek nem. A morális hanyatlás gyógyszere ezért aztán a büntetés. Az egyéni felelősség hangsúlyozása ellenére a neoliberalizmus mégis elismert néhány, az ember életét befolyásoló strukturális tényezőt (például a szocializmus örökségét), az új elképzelésben minden az egyén hibája. És ekképp már nincs menekvés: az emberek, akik szegények morálisan romlottak, tehát a szegények már nem emberek. Ki kell őket rekeszteni a normális emberek közösségéből, és meg kell őket fosztani alapvető jogaiktól. Akár meg is halhatnak.”