Feminizmus nélkül az állatokat sem lehet felszabadítani

A mai feminizmus ostobaság. Idejétmúlt. A nők és férfiak már egyenlők. És egyenrangúak. De ezt nem szabad összetéveszteni azzal, hogy egyformák. Mert nem azok. Az evolúció nem véletlenül talált ki két nemet. Egyrészt a faj fennmaradása érdekében szükséges és hasznos a géncsere. Növeli a faj genetikai variabilitását. Ami növeli a túlélés esélyét. Másrészt viszont elhelyezett az emberi agyban egy sor képességet. Amely képességek szintén növelik a faj túlélési esélyeit. De gondoljuk meg, ha csak egyetlen nem lenne...? Akkor az összes funkciót egyetlen agyba kellene belezsúfolni. Egyetlen agyba viszont kevesebb funkció "fér el", mint kettőbe. Ezért a túléléshez szükséges funkciókat két agyra osztotta szét. Egyesekből a nők részesültek inkább, másokból a férfiak. Ezért a nők és a férfiak gondolkodása, világlátása különböző. De ez nem számít. Az számít, hogy egy férfi és egy nő mindig kiegészítik egymást. Kettejük agya együtt működik teljes egységként. Egy pár hosszú távon mindig hatékonyabban kezeli az élet kihívásait, mint egy nő, vagy egy férfi egymagában. Ezért végtelenül veszélyes és kártékony minden olyan megnyilvánulás, amely élezi a nemek közötti ellentétet. Egymásra vagyunk utalva, vagy ha úgy tetszik evolúciósan egymásra vagyunk programozva. Az emberi faj alapvető sajátsága, hogy párban él. A nemek közötti különbözőség természetes. Nem szabad rá úgy tekinteni, mint valamiféle természettől idegen dologra. Úgy érdemes rá tekinteni inkább, mint a természettől kapott segítségre. Érteni és használni kell. Elfogadni és értékelni. Ezért a feminizmus hihetetlen károkat okoz a társadalomban. Akárcsak a hímsovinizmus, de őszintén szólva ez utóbbi már igen marginális jelenleg.

-A feminizmusban nem látják a lényeget? A férfiak, első számú köz ellenségként vannak beállítva. A nők csakis angyalok. A férfiak, csakis ördögök.

Az állatok védelmét fontosabbnak tartom mint a politikát mert az állatok nem tehetnek semmiről.

Szeretem az állatot A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól erezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá. Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám, milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze hogy erősebb vagyok nálad, és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt, gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagámról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, temiattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. Ezt gondolom megindult lélekkel, és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől; orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba. Utánamegyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze, ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik, és amely nem tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzékét és altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell, hogy fogjalak, meg kell, hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban, s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítsam neked, hogy mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se ellenszolgáltatásra. Óvatosan kinyújtom a kezem, s már a nyakán vannak az ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott, és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá. Nyelek egyet, és érzem, hogy a vér a fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni vagy agyonverni, és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról. A kályha elé fekszem, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint tekintete az enyémmel találkozik. Most már aztán igazán megharagszom. Te szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket... te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van! Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. Most ott van, és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom, és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.