„A demokratikus ellenzék nyitott hagyományai a kisebbség irányába veszni kezdenek. Az egyik oka ennek mindenképpen a rendszerváltási remények elsorvadása. A reményvesztett társadalom, vele együtt az értelmiségiek is bezárkóznak saját világukba. A nyitottság vágyából legfeljebb annyi marad, hogy ámulva csodáljuk Berlin nyitottságát. A demokratikus ellenzék nyitott hagyománya elsikkadásának másik oka pedig éppen a hivatalos homogén nemzettudatról szóló diskurzus erőltetése. Sokszor engem is bosszant, amikor a pesti villákból érkező nemzetpolitikusok megjelennek a Vajdaságban és felmondják a leckét, mi a magyar, és hogy hogyan kell magyarnak lenni. Nem kételkedem őszinte szándékukban, de tudniuk kell, hogy ami számukra csak politika, az a kisebbségi ember számára a teljes élet. A való világ.
Nemcsak a pártokban és az értekezleteken találkozik vele, hanem amint kilép az utcára, amint eldönti, hogy magyar nyelvű iskolába írassa-e a gyermekét vagy sem. Szinte minden órában áldozatot hoz nemzeti hovatartozása érdekében, ami nem holmi elvont hivatástudat, hanem konkrét anyagi következményekkel járó áldozat. Ha magyar iskolába íratja, akkor ez többletkiadással jár, még akkor is, ha részleges támogatást kap, noha ebben sem részesülhet minden magyar. Ha helyt akar állni például a saját környezetében, akkor magyar nyelvű újságokat vásárol meg szerb nyelvűeket is, mert tudnia kell, hol él, mi vár rá. Nem vállalhatja fel a magyar rezervátumot, mert akkor vesztes lesz. Egyszerre kell részt vállalnia két világban, kétféle tapasztalat találkozik benne, amelynek következtében születik valami új. Magyar másság ennek az újnak a neve.
A hivatalos nemzetpolitika pátosza nem képes értelmezni a kisebbségi élet másságát, a megkettőzött tapasztalat és kultúra következményeit és feltételeit. A homogén magyarságeszmény nem érti a magyar másságokat! Van azonban egy harmadik oka is a demokratikus ellenzéki hagyomány elsorvadásának. Attól való félelmükben, hogy a kisebbséggel való foglalkozás a nacionalizmus felé sodorja vagy a nacionalizmus csapdájába ejti őket, sokan jobbnak látják, hogy ne vegyenek tudomást róla, vagy ha mégis, akkor egyféle központi értékrend, illetve kánon szempontjából értelmezik. Félelmüket azzal igazolják, hogy a politika a kisebbségi kérdést, akárcsak a Trianon-diskurzust sokszor belpolitikai céloktól vezérelve instrumentalizálja. Ennek következtében a kisebbség iránti érdeklődés valóban a »nemzeti öncélúság« (Fülep Lajos) prédája lesz. Vajon az egyik csapdától való félelem közepette nem esnek-e bele a másikba? Vajon hogyan lehet valaki híve az európai másságnak, ha nem ismeri el a kisebbségi másságot? Hiszem ugyanis, hogy a másság felismerésének és elismerésének első lépcsőfoka nem Berlin vagy Párizs, hanem Újvidék, Kolozsvár és Pozsony.
Szerintem nagy hiba ezeket a pontokat megkerülni, legalább akkora, mint ott megfenekleni.”