„Maradjunk a két halottnál. Azonkívül, hogy én öltem meg mindkettőjüket, kevés dolog köti össze Ian Fraiser Kilmistert és David Robert Jonest. Ja, illetve persze: mindketten művésznevet viseltek. Meg angolok voltak. Rendkívüli mértékben angolok. Angolabbak az angolnál. Meg még azt is elő lehetne ráncigálni, hogy mindketten szerették a náci cuccokat. És hogy Little Richard volt az első kedvencük. (Jut eszembe: Little Richard még él! Ahogy Jerry Lee Lewis és Chuck Berry is.)
De egyébként nehezen lehetne két ellentétesebb figurát találni a rock and rollban. Lemmy az overallos (blue collar) rock and roll és a munkásosztály hőse, Bowie kifinomult művész. Lemmy a négyakkordos, a százasszög-egyszerű, Bowie-ért meg még komolyzenészek is odáig voltak, Philip Glass szimfóniát komponált az 1977-es Heroes album alapján.
Mindketten felismerték, hogy az ember legnagyobb ellensége az idő. Mindketten kivételesen sikeresen harcoltak ellene. Lemmy a maga ösztönös, brutális módján próbálta megállítani, izomból, Bowie pedig inkább trükközött, túl akart járni az eszén.”