John Henry Newman, a posztmodern egyszemélyes cáfolata

„Newman tulajdonképpen áttérésével és munkásságával 130 évvel a posztmodern megjelenése előtt cáfolta annak fő tételeit. Természetesen a posztmodern sokszínű jelenség, de azért vannak általános vonásai. Ilyen az igazságigény – két világháború után érthető, de azért veszélyes – radikális elutasítása: aki azzal lép fel, hogy ismeri az igazságot, az potenciális elnyomó. Igazság nincs vagy megismerhetetlen. A történelem és a társadalmak sokszínűsége arra tanít: nincs emberi természet sem, a valóság és a kultúra úgynevezett »társadalmi konstrukciók«, minden fluid, ergo dekonstruálható és átalakítható. Igazából személy és magától értetődő természetes identitás sincs, mindez »társadalmi interakciók« terméke. Mindannyian menthetetlenül függünk a hagyományainktól, »struktúráinktól«, a nyelvi »kontextustól«. Ezek vizsgálata viszont ki tudja mutatni az ilyen struktúrákban rejlő hatalmi viszonyokat. A posztmodern szerint semmi sem egyetemes és mindent csak a saját elfogult álláspontunkból tudunk értékelni, fogjai vagyunk a nyelvünknek, hagyományainknak, közegünknek, kultúránknak, nincs kívülálló álláspont. Egy valami azonban meglepő és misztikus módon mégis egyetemes és felismerhető: az elnyomó hatalmi struktúrák. Semmi más. A nyugati hagyományok eleve elnyomóak, látszik ez a gyarmatosításokon. Az észérvek hatalmi cselek. A saját kultúránk (esetünkben a nyugati) szemléletmódjának helyesnek tartása: etnocentrizmus; terjesztésének kísérlete: imperializmus. (...)

A posztmodern a magát egyetemesnek tételező felvilágosodással és modernitással állítja magát  szembe. Azonban a modernitás és a felvilágosodás számos, korabeli kritikusa hasonló véleményt fogalmazott meg, mint a posztmodern, csak épp a hagyományokat nem elnyomó valaminek értékelve, hanem pozitív és felszabadító jellegűnek. A hagyományokra hagyatkozva nem kell mindent elölről kezdenünk és emberi közösségünkben otthonosan élhetünk a világban. Hagyományaitól megfosztva fázik a lélek. A modernitás ilyen kritikusai közül kerültek ki a konzervatívok is, köztük Newman.

Az angol konvertita képes volt kilépni saját »struktúráiból«, amikor arra jutott, az igazság máshol van jelen teljesebben. Nem volt könnyű döntés, hosszadalmas, fájdalmas folyamat volt ez, de megtette. Eközben viszont épp a posztmodern által nem kedvelt hagyományok védelmében lépett fel. Egyben személyes példájával mutatta meg, hogy nem függünk a hagyományainktól olyan végletesen, ahogy azt a posztmodern állítja. Mindeközben érveket használt, vizsgált pro és kontra.” 

(Részlet a Magyar Nemzet december 28-i számában megjelent cikkből.)