Eltűnt urak és parasztok nyomában − Úr és paraszt a magyar élet egységében

„’Magas’ vagy ’mély’ kultúra? Nemesi, ’történeti’ vagy paraszti, népi műveltség? Hol van a magyar élet alapja, melyre a nemzeti mult és jövő épülni fog?” – teszi fel a kérdést a„tragikus” népi-urbánus vita elmérgesedése után, 1941-ben megjelent tanulmánykötet, az Úr és paraszt a magyar élet egységében, amelyet Eckhardt Sándor szerkesztett és olyan nagyságok is írtak bele, mint Kodály Zoltán és Keresztury Dezső (no meg Ortutay Gyula). A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyarságtudományi Intézete által kiadott mű már a bevezetőben megadja a választ: „a magyar műveltség alsó és felső rétegei állandó körforgásban éltek”.

Talán túl vagyunk azon a koron, amikor egyszerre gyanúsították a régimódi nézetek képviselőit elitista arisztokratizmussal és bőgatyás parasztromantikával. Sokan viszont még ma is megkapják, ha például figyelemre méltónak tartják régi korok társadalmi tagozódását és az arisztokraták által közvetített, képviselt műveltséget, hogy csak azért tetszik nekik mindez, mert nem jobbágynak, hanem földesúrnak képzelik magukat. És akkor még nem is beszéltünk a polgárságról és azokról a nézetekről, amelyek állandóan az önzőnek beállított középosztályt szapulják, miközben amúgy épp a középosztályosodás és az abban való megmaradás lenne a cél.

Nem csak politikai, hanem esztétikai kérdésről is szó van: integrálhat-e arisztokratikus, még inkább pedig népi műveltségi elemeket egy urbánus polgár? Nem értelmiségi öncsalás ez, a lehetetlennel való próbálkozás, esetleg hamis romantika, leereszkedés, a múlandó múlásának nemkívánatos visszatartása? Sőt, egyáltalán, van-e tiszta arisztokratikus és tiszta népi műveltség?

Nemzeti kultúra vagy magasműveltség?

Mielőtt tüzetesebben szemügyre vennénk az 1941-es kötetet, forduljunk Roger Scrutonhoz, aki hasznos összefoglalót ad a kultúra értelmezésének mikéntjeiről Modern Culture című kötetecskéjében. Mint írja, a kultúrán való újkori gondolkodás leginkább talán Johann Gottfried Herderig vezethető vissza, aki szerint a kultúra a nép éltető eleme, a nyelv és a kulturális hagyományok alkotják a nemzetet, beleértve a folklórt is. Herder nyomán a romantikusok, Schelling, Schiller, Fichte, Hegel és Hölderlin egy nép lelkisége kifejeződésének tekinteték a kultúrát, amely egyben társadalmi tagságot is jelent, ezzel szemben Wilhelm von Humboldt és követői műveltségként értelmezték azt. Herder felfogása partikularista, Humboldté univerzalista. Scruton ugyanakkor hozzáteszi, hogy a herderi nép ma már nem igazán létezik, a néphagyományok kevésbé határoznak meg közösségi identitást, a „folk ma csak egy stílus a popzenén belül” (ezzel mondjuk mi, magyarok tudnánk vitatkozni), a népzene pedig részint a magaskultúrát termékenyítette meg (Scruton Bartókot említi). Van viszont populáris kultúra, a szociológia egyik kedvenc vizsgálódási terepe, amelyet Raymond Williams szembeállított az elitkultúrával és az akadémiai angollal. A populáris kultúrára koncentráló, leíró jellegű vizsgálódások szempontjából minden tevékenység és létrehozott mű „kulturális”, ha identitást formál, legyen akármilyen ócska is.

Persze nem biztos, hogy a történelmi társadalmi osztályok műveltsége egy az egyben megfeleltethető a kulturálódás mai szintjeinek, valóságshow-nak és „igazi” művészetnek. De azért a magasként meghatározott műveltséget mégis inkább az arisztokrácia (és a polgárság) közvetítette úgy a 18-19. században. No de az Úr és paraszt… c. kötet épp arról szól, hogy mennyire különíthetjük el és állíthatjuk szembe egymással a nemességet és a parasztságot a magyar történelmet tekintve.

Nemesülő paraszt, paraszti nemes

A következtetés: mérsékelten. A ma jellemző mobilitás természetesen nem állt rendelkezésre az elmúlt évszázadokban, de a merev elkülönülés sem volt olyan merev, mint gondoljuk. A kötet első két, Sinkovics István, illetve Szabó István által jegyzett tanulmánya a nemesség és parasztság jogállását, társadalmi helyzetét, mobilitását vizsgálja egyrészt Werbőczy előtt, másrészt Werbőczy után. Mindkét tanulmány azt hangsúlyozza, hogy a nemesi és paraszti helyzet nem volt annyira bebetonozott, mint mi gondoljuk. A szerzők nem győznek rámutatni, hogy – főleg Werbőczy előtt – milyen könnyen emelkedhettek fel és hullhattak vissza az ismeretlenségbe a nemesi famíliák, elsősorban a királyi akaratnak köszönhetően, s több király is – Károly Róbert, Zsigmond, Mátyás – új vezető réteget emelt fel; számos, nagynevű család viszont kegyvesztett lett, ahogy a háborúzások is okozhatták komplett elitrétegek eltűnését (Mohács). Vissza-visszatérő állítás, hogy a nemesítés nem feltétlen járt anyagi jóléttel, az évszázadok folyamán nemesi rangú családok tömegei folytattak szerény, gyakran paraszti életet, sőt a módosabb parasztok akár jobbmódúak is lehettek, mint egy-egy felemelkedni nem tudó avagy lecsúszott nemes.

Ettől még kérdés marad persze, hogy maguk a parasztok tudtak-e nemességet szerezni. A szerzők erre is hoznak példákat, ugyanakkor rámutatnak, hogy a Dózsa-felkelés és Werbőczy Hármaskönyve milyen rossz hatással volt a társadalmi osztályok, hierarchia átjárhatóságára. A Dózsa-féle felkelés (aminek mitizálása távol áll tőlünk) a jobbágyok röghöz kötését hozta el; a Tripartitum pedig azzal, hogy az egy és ugyanazon nemességet hangsúlyozta, azaz a köznemesség érdekeit és önfelfogását közvetítette, egyben elzárta a meglévő kis átjárókat is parasztság és nemesség között, mivel a nemesi státus féltékeny őrzése olyannyira fontos lett a köznemesség számára.

Magyar táj magyar ecsettel

Mendöl Tibor esszéje a falu és város mibenlétét elemzi „a magyar tájban”, utóbbit úgy határozván meg: „azokat a tájakat, amelyeknek közös vonásait, más tájakkal szemben, a magyarság jelenléte, tájformáló tevékenysége, ennek a tevékenységnek a tájak életében mutatkozó és a tájak arculatán testet öltő nyomai határozzák meg, magyar kultúrtájaknak”nevezhetjük. Hozzáteszi, hogy „az államnak, bár az etnikum tekintetében sokrétű népességre terjed ki, megalkotója az egykorú etnikus magyarság, fenntartója és továbbformálója pedig az egykori magyar nemzet, amelynek közössége azokat az idegen eredetűeket is felöleli, akik lélekben a közösséghez hasonulva, érzelmeik és akaratuk szerint vállalják annak kötelékét”. Kitűnik ebből a „magyar táj” meghatározásának problematikussága egy soknemzetiségű országban, ahol az évszázadok alatt jelentősen elmozogtak a nyelvhatárok.

A településformákat, falvakat, városokat elemző tanulmánynál azonban jóval érdekesebb Viski Károly népi és úri műveltség összefüggéseit a tárgykultúrán keresztül elemző írása, ahogy Ortutay Gyula (sajnálatosan később Rákosi minisztere) népköltészet és műköltészet egymásra hatását taglaló szövege is. Ortutay mellett Kodály Zoltán is zenei témáról ír, népzene és műzene kapcsolatáról. Bálint Sándor a liturgia és a néphit kapcsolatát fejti ki, bemutatva az egyházi szentelmények, exorcizmusok hatását a népi hiedelmekre, rámutatva: „az egyház tehát a régiek szimbolikus természetszemléletét elismerte, megszentelte, művészetében és liturgiarendszerében felhasználta”, a kereszténység nem eltörölte, hanem „megnemesítette” a„primitív-pogány népek mágikus lelkivilágát”. S így „az egyház bölcs türelme következtében ennek az ősi népéletnek számos megnyilatkozása maradt fönn keresztény változatban”.

Úri-népi építkezés

Viski bemutatja, hogy „az ’úri’ konyha száz csinja-binja leszállt a néphez s ’úri’ konyháinkon – ma is ott van a szegényember hagyományos mindennapi vagy ünnepi eledele”. Mint írja:„főzésben és sütésben, ízlésben és ízelésben lent és fent egyek vagyunk”. „A nagyúr tiszjeinek éppen úgy fára metszett rovással számolt a pásztor, mint a jobbágyfalunak s a juhász a nagyúrnak ugyanolyan sajtot vagy gomolyát készített, mint a közös nyáj tejéből a soros parasztnak”. Viski hosszasan sorolja az úri és népi építkezés egymásra hatásának példáit, habár itt inkább az úri építkezés hatott a népire, s imigyen a reneszánsz és a klasszicizmus és erőst jelen van a parasztházakban.

Külön érdekes a székelykapura vonatkozó elemzése, amely egykoron nem székely specialitás volt, hanem Fekete-Körös völgyében és a Felvidéken is elterjedt volt, s a hódoltsági várak egyes építészeti megoldásaira emlékeztet, sőt szerinte első építőmesterei is a várépítőktől vették tudományukat. Kimutatja mindezt a hatást Viski a népi bútorzaton is, elsősorban is a reneszánsz hatását: „a parasztbútor jelképes (szimbolikus) darabja, a ’tulipános láda’ formája, asztalosmunkája, elejének íves tagolása, színes díszítménye szerint a renaissance adománya”. Alulról felfelé viszont csak egyszer mutatható ki tudatos hatás, a Kós Károly nevével is fémjelezhető irányzat által.

A nép nem akar népieskedni

Keresztury Dezső a népi irányzatot elemzi és kritizálja, leszögezve rögtön, hogy a „népiesség mindig a magasabb, vagyonosabb, hatalmasabb vagy műveltebb rétegek körében fejlődik ki”, ugyanakkor rámutatva, hogy az nem egy korszak vagy irányzat sajátja, hanem korról korra felbukkan. Keresztury megkülönböztet a falu világát szerencsésebben és kevésbé szerencsésen – túl sok idillel, parasztromantikával – bemutató szerzőket, ugyanakkor üdvözölve a falukutató mozgalmat és a „népélet valószerű ábrázolását”. Mint írja, „a régi Magyarország lassú restaurációjával együtt járt” „a leereszkedő, demofil szemléletnek a visszatérte is”, s a húszas években tért hódított a „biedermeyer-ízlés”: „a levendula illat, a vidéki kúriák s az idilli faluképek megint divatba jöttek; Szabolcska Mihály egyszerre mint a nemzet költője ünnepeltetett”. Virágzott a nép őserőként való értelmezése, s – figyelem! – „Nyírő József elsősorban ennek köszönheti a nála mélyebb s értékesebb Tamási Áronnál jóval nagyobb közönségsikerét”. Keresztury elítélőleg szól „az Európát elöntő új nacionalista áradásról”.

Ugyanakkor leszögezi: „a népiesség nálunk valóban nem csak irodalmi kérdés, mint Franciaországban a ’populizmus’ s nem csak pártpolitikai eszköz, mint Németországban a parasztrasszizmus”, hanem szociális probléma is egyben. Végül rámutat az egész kérdéskör egyik legfontosabb, belső feszültséget teremtő problémájára: nem csak arra, hogy a magyar falu„zárt rendje” és kultúrája felbomlóban, eltűnőben van; hanem hogy – 1941-et írunk – „a népművelő előadásokat roppant tömegek keresik fel, az újságolvasás, könyvolvasás soha nem látott mértékben terjed, a rádió a falvakban talál a leghívebb hallgatókra: a nép szeme a városokon, nem állnak meg a falu határánál”; azaz „a nép nem népieskedni akar, hanem városiasodni, vagy nevezzük szebb régi szóval, polgárosulni”. A népiség fontos dolog, „de pusztán csak a népi műveltségre építeni annyit jelentene, mint visszasüllyedni valami vegetatív ősállapotba”. 

Keresztury Dezső esszéjét érdemesebb lett volna utolsónak hagyni, és elé sorolni Kodályét, mivel Keresztury ad tulajdonképpeni magyarázatot arra, miért is született meg a kötet, mit kell „helyretenni” az „új magyar népiességben”. Ez felvetheti azt a kérdést is, hogy nem esnek-e át a ló túlsó oldalára a szerzők, és nem hangsúlyozzák-e a kelleténél jobban a mobilitást, nem akarják-e bagatellizálni az alsóbb társadalmi réteget gyakran megnyilvánuló szembenállását a felsőbbekkel. Meglátásom szerint ezt egyrészt jó érzékkel kerülik el az esszéisták, másrészt viszont egyszerűen a kötet tárgya nem ez. A kérdés maximum az első két esszé esetében releváns igazán, mivel a tárgyi és szellemi műveltségben kimutatható egymásra hatás szempontjából – amelyről a többi esszé szól – egyszerűen a szembenállás, a feszültségek kérdésköre kívül esik a vizsgálódás körén. Mindezzel együtt érdekes módon a kötetben többször hivatkoznak a magyar néplélek, nemzeti karakter sajátosságaira, ami a korszellem és a népiesség sajátja. Sőt, a huszadik század folyamán a népiség gyakran ahistorikus, néplelket középpontba állító nemzetszemlélete többször szembekerült a történeti alkotmányra, történelemre hivatkozó, arisztokratikusabb-elitistább nemzetszemlélettel (kérdés, ez a szembenállás szükségszerű-e).

Se úr, se paraszt

Ma már persze se úr, se paraszt nincs, a nagy középosztály-massza uralja a társadalmat. De csak velünk maradtak az arisztokratikus és a paraszti műveltség hagyományai, elemei, amelyeket éltethetünk, használhatunk. Élő példája ennek a táncház-mozgalom, ami nem csak arra mutat rá, hogy a paraszti műveltség átemelhető városi és értelmiségi környezetbe is, a magunk képére alakítható ma is; hanem arra is példa, hogy a paraszti műveltség teljességének eltűnésével annak megmaradt elemei a magaskultúra részévé váltak, minthogy egyéni választás és erőfeszítés révén kell őket elsajátítani.

Scruton azt írja: „mint tanult ember, Humboldttal szimpatizálok. Mint régimódi angol, Herder felé hajlok”. Hozzátehetnénk: a herderi folyó beletorkollott a humboldtiba.

***

Eckhard Sándor (szerk.): Úr és paraszt a magyar élet egységében. Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyarságtudományi Intézete, 1941.