Bálványdöntögetés és realisztikus űrcsaták – Jack Campbell: Rendíthetetlen

„A regény története szerint száz éve folyik a háború a Szövetség (jófiúk) és a Szindikátus (rosszcsávók) közt, amikor előbbiek megtalálják a flotta rég halottnak hitt hősét, John Gearyt egy mentőkapszulába fagyva. Black Jack Geary még a háború első csatájában áldozta fel magát, hogy megmentse embereit, ezáltal avanzsált legendává, tananyaggá és közmondássá. Csakhogy nem elég, hogy nem azonos azzal a hérosszal, akinek mindenki tartja, még a szövetségi flotta ideiglenes parancsnokságát is rálőcsölik, miután egy balul sikerült támadásban a vezérkar elmegy tárgyalni a Szindikátussal. A főtiszteket viszont a szindikátusiak kivégzik, így a megcsappant és erősen viharvert flotta csupán egy kultusszal az élén kénytelen menekülni az ellenséges űrből, követve zászlóshajóját, a Rendíthetetlent, világról világra ugrálva.

Nem túlzás kijelenteni, hogy Campbell az irodalomban valami nagyon hasonlót alkotott a történet szintjén, mint amit tévében a Battlestar Galactica hozott össze, azzal a leheletnyi különbséggel, hogy robotok helyett emberek ellen folyik a háború, a vallásos felhangokat pedig elnyomja a ledőlő bálványok robaja. Ami viszont igazán nagy különbség a filmes sci-fikhez képest, az a csaták realizmusa. Nem mondom, jó érzés látni, amikor egymással akrobatikázik egy flottányi TIE vadász és egy maroknyi X-szárnyú, de azért valljuk be, hiperűrsebességről nincs túl sok értelme lelassítani azért, hogy látványosan második világháborús légi csatát vívjunk, ha egyszer fénypercnyi távolságokból is oszthatjuk az ellent. A regényben márpedig ez történik, nem hiába nyugdíjas baka az írója. Manőverezgetés, pályaszámolgatás, aztán tűz, miközben szabad szemmel sosem lesz látható az ellen, úgy, hogy mindvégig izgalmas tud maradni. A szerző emellett azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy száz évnyi eldönthetetlen háborúskodásban kihalnak azok a tisztek, akiknek megvan a kellő tudása és tapasztalata a kifinomult taktikázáshoz.”