Hosszú húzhatja a rövidebbet

Hosszú húzhatja a rövidebbet – kenyértöréshez vezet a sportcirkusz

Ami az úszóügy hátterében van és sokkal fontosabb lenne 

Már látszik, hogy Hosszú húzhatja a rövidebbet. Mit nem lehet ezen érteni? Már az elejétől kilógott a lóláb, hogy nem a felkészülésért kapott pénz vagy a szakmai feltételek elégtelensége volt a botrányt kiváltó fő ok, hanem bizony a VB promóciós videóban való részvételért kért pénz, mert vélhetőleg túl nagy összeg volt és Gyárfásék visszautasították. Nyilván azt hitték, érzelmileg megnyerhetik az úszókkal együtt Hosszút is, hogy ingyen népszerűsítsék hazájuk úszósportját és a VB-t, ami Hosszú esetében azért nem sikerült, mert amerikai férje piaci alapra akarta helyezni ezt is. Számukra ez a döntő és nem az, ami Gyárfásék és az orbáni nemzeti sportpropaganda fő csapásiránya: a nemzeti büszkeség azonosítása egy sportbálvány egyéni teljesítményével. 

Az is feltűnhetett mindenkinek, aki odafigyelt az ügyre, hogy Hosszú és amerikai edző-menedzser férje nem ismerték vagy nem jól mérték fel a magyarországi (erő)viszonyokat és különösen Kiss László edző megsértésével követtek el emberileg, szakmailag, de legfőképp kommunikációs szempontból fatális hibát. Ettől még mindazon kritika nagy része, amit az úszósport vezetésével és Gyárfással kapcsolatban elmondtak ugyanúgy igaz lehet, de nagy illúzió az ügy kapcsán elhinni, hogy Hosszú és amerikai férje kizárólag egy tisztán szakmai „forradalomnak” önzetlen feltárói és hősei akartak lenni. Sajnos, még azt sem lehet kizárni, hogy a botrány végső célja az, hogy erre hivatkozva átigazolhassák Hosszút Amerikába a riói olimpiára, miután jelentős állami támogatással jutott el idáig... 

A jogilag momentán rovatlan múltú Gyárfás a hungaro-balkáni sportoligarchia kulcsfigurája, de ettől még nem sokkal vállalhatóbb alternatíva vele szemben a mindent csak pénzben és brand-értékben mérő, amerikanizált szemléletet képviselő pár álláspontja. Végső soron mindkét szemben álló fél számára az ember, a siker és a sport csak eszköz, minden szakmai értékével együtt. Hogy közülük épp kinek fontosabb a hatalom, kinek a pénz és a hírnév, csupán árnyalatok ahhoz képest, hogy végső soron emberileg mindkettő vállalhatatlan. Magukra valamit adó emberi közösségeknek egyiket sem kéne ünnepelni, példaként sztárolni, stb. - botrányos vitájukban pedig nyilván egyiknek sem lehet igaza, egyikük megközelítése sem sokkal etikusabb a másiknál. 

Ha végső soron nem Gyárfás kinyírása ennek a botránynak a célja, akkor elég egyértelmű a szitu és ezt bármilyen normális újságíró észrevehette. Voltak, akik meg is írták.

Hogy válhatott az élsportoló társadalmi ideállá és leghitelesebbnek tetsző figurává?

Kár is lenne több szót vesztegetni az ügyeletes gumicsonton való rágódásra, ha az ügy nem tárna fel egy sokkal fontosabb és súlyosabb társadalmi szimptómát a sport és az élsportolók mára teljesen irreálisan túldimenzionált társadalmi szerepével kapcsolatban. Oda jutottunk, hogy az élsportolók tűnnek egyszerre a legnépszerűbb és (sajnos pont ezáltal) a leghitelesebb társadalmi szereplőknek. Pedig köztudott, hogy az élsportban milyen elterjedt a pénzmosás, a doppingolás, illetve egészségkárosító, embertelen módszerek alkalmazása, másfelől pedig közismert, mennyire a pénzről és nem a sportolókhoz kapcsolt erényekről szól az élsport. Méregdrágán adják-veszik a focistákat és más élsportolókat mint régen a rabszolgákat (egyébként az ókorban sokszor rabszolgákat használtak a sportarénákban). Az olimpikonok óriásplakátokon szendvicsemberként hirdetnek sokszor kifejezetten egészségtelen tömegtermékeket - mivel pont azok a multik leginkább érdekeltek az egészség látszatát kelteni, melyek termékei a leginkább egészségtelenek. Ezért van az, hogy gyorséttermek szponzorálnak nagy sporteseményeket, stb. Etikus? Hiteles példa? A legkevésbé sem. Alig lehet olyan mozzanatot találni az egész rendszer működésében, mely akár a legcsekélyebb hitelességet mutatná és reális alapja lehetne annak az elterjedt tévhitnek, hogy egy élsportoló követendő példa lenne. 

Ide értendő továbbá a verseny túlértékelése a társadalmi és gazdasági életben, mely kifejezetten aláássa az egészséges közösségek kialakuláshoz nélkülözhetetlen kooperációs minták elterjedését. Tehát társadalmi szempontból a mindenki mást legyőző egyén példája önmagában is sokkal inkább negatív mint pozitív hatású. Az élsportoló sikere az egoizmus diadala a világ felett, ami a lehető legkártékonyabb társadalmi példa. Főleg a mai túlhajszolt versengésre épülő társadalmi-gazdasági környezetben ez a koncepció nem fenntartható. Aki még ma is az egyéni sportteljesítményt és mások legyőzősét tartja itt a legmagasabb társadalmi ideálnak, az gyakorlatilag pszichopata, mert már így is kóros mértékben ebbe az irányba billent el minden körülöttünk és egy minimális egyensúly helyreállítása érdekében még a reális fontosságuknál is jobban, egyoldalúbban kéne ma felmutatni a kooperatív példákat, vagyis mindazt, ami pont az ellentéte egy világbajnoknak vagy olimpiai bajnoknak, az egyéni élsporthoz szükséges karakternek és karriernek. (A csapatjátékok megint más problémákat vetnek fel, mint a közösségek közti ellentétek hordozói és a szimbolikus háború eszközei, de az külön téma lenne és Hosszú láthatóan pont nem csapatjátékosként lépett fel az adott ügyben.) 

Miért nem etikus és nem fenntartható a mai élsportoló kultusz?

Ha Hosszú nem is pont úgy néz ki mint korábban a hírhedt NDK-s úszónők (azóta a testépítő módszerek, illetve a legálisan alkalmazható szerek nyilván sokat „fejlődtek”), de Phelps fizikuma kapcsán már sokan a legkomolyabb kétségeket fogalmazták meg... Ha közelebbről megvizsgálnánk egy ilyen élsportoló testének átalakulását néhány év alatt, akkor az rendkívül súlyos etikai kérdéseket vet fel akár legális vagy féllegális doppingszerek, illetve testépítő szerek alkalmazásától függetlenül is. Mindezt bomba üzletnek, gátlástalan karrierizmusnak lehet nevezni, de emberideálnak semmiképp. (Már csak azért sem, mert fogalmilag kizárt, hogy tömegek követhetnék a példát, mivel mindig csak egy világbajnok lehet.) Hogy lehetne emberideál egy olyan élsportolás, mely még az egészséget is kész feláldozni a sikernek és a hírnévnek? Ilyesmit csak egy önmagából kifordult és amúgy is meglehetősen testképzavaros civilizáció ünnepelhet mint követendő ideált.

Az a civilizáció, melynek ünnepelt pop- és filmsztárjait évek óta a plasztikai sebészet és a Photoshop, illetve végső soron menedzsmentjük arculatépítő marketingje alakítja. Olyannyira, hogy az őket követve testüket az épp trendi „ideális” formára átalakító tömegeket már az sem zavarja, hogy a bulvárlapok közben azt is megmutatják, hogyan teszik tönkre a testüket átalakító szupersztárokat néhány év alatt a plasztikai műtétek, hogyan torzítja el végleg arcukat és testüket a szilikon és a botox. Siker és hírnév bármi áron. Ez volna a recept? A pszichopata ideált követő tömegeket már az sem zavarja, hogy saját testüket feláldozzák, nem kis részben talán pont azért, mert az élsportolók kultusza végső soron legitimálja, mégiscsak egészségesnek állítja be, hősies, követendő példának tünteti fel az emberi test és lélek technokrata deformálását. Az élsportban éppúgy mint a sztárkultuszban. Kell ez nekünk? A kedves olvasót nem zavarja, hogy egy lélek, szív és értelem nélküli idióta masszának szól ez az embertelen sztori? Ráadásul a legkevésbé demokratikus hatalmi törekvéseket szolgálja ki minden ilyen sztárszisztéma, a pénz vagyis egy szűk pénzelit uralmát erősítve.

Miért ne lehetne újra valóban demokratikus, közösségteremtő játék a sport? 

Kultúránk jelentős elszegényedéséhez vezetett, hogy mára az élsport és a versenyzés bálványozása miatt elfelejtettük a sportolás mint játék eredendő értelmét és igazi közösségteremtő erejét. A sport ugyanis eredendően sokkal inkább játék mint verseny. Társadalmi fontossága és igazán pozitív szerepe is a tömegsportnak van, amiben ugyan egyes sportágakban szintén van pénz és azokat viszonylag népszerűsítik is, de a többi mostohagyerek. Legnagyobb nyílt vizünkön, a Balatonon például elvétve láthatunk kajakozót vagy kenust. A sportágat népszerűsítő műsorokban sosem beszélnek a balatoni vízisportokról mint tömegsportról, amúgy a vitorlázás is szinte kizárólag nagyhajós versenyekkel jelenik meg a médiában, illetve a köztudatban. Egyébként úszni sem mindig tanulnak meg a Balatonnál felnövő gyerekek, ami mutatja, hova vezet, ha tömegsportnak csak az élsportoló ikonok által promózott sport-termékek piacát tartják (ide értve a közvetítéseket is, nemcsak a nevükkel eladott cuccokat).

A valódi tömegsport ebben a rendszerben mostohagyerek. Pedig csak az igazi amatőr sportolóknál tölti be a sport azt a szerepét a társadalomban, ami valóban tisztán pozitív lehet, hogy mindez nem biznisz, karrierépítés és gyilkos verseny, hanem közösségi JÁTÉK. Az élsport minden, csak nem játék – benne pont az veszti értelmét, ami a legfontosabb, a legszebb lenne az egészben. „Cserébe” sok káros és negatív mozzanat jön be a képbe...

Magyarországon sajátos módon még súlyosabb a helyzet: nálunk a sportoligarchia természetéből és politikai összefonódásaiból adódóan az élsport újra ahhoz hasonló szerepet játszik a hatalom kiszolgálásában mint a kommunista és a fasiszta rezsimekben. Ezért jelennek meg szinte kizárólagos nemzeti hősként az élsportolók az utóbbi években, pedig a sportolók ezzel az országra és a társadalomra legveszélyesebb politikai manőverek kiszolgálóivá válnak. A zsarnoki rendszerek ugyanis jellemzően a hősiesség „nemzeti” ideáljaival legitimálják magukat, amiben az élsport kiemelt szerepet játszik.

Szimptomatikus példa, hogy Paks 2 népszerűsítésére egy élsportolót – a sors iróniájaként pont egy cselgáncsozót – választottak „kommunikációs igazgatónak”. Nyilván, mert azt gondolták: egy ilyen nyilvánvalóan csel és gáncs nélküli sportlovag lehet a leghitelesebb szószólója Paks 2-nek a mai Magyarországon. (Sajnos, vélhetőleg nem is tévedtek nagyot ebben, hogy a jónép bedől egy élsportolónak ebben az országban, ami már a kommunista és fasiszta rezsimeknek is mennyire bejött!) Az élsport tehát nemcsak nagy cégek pénzmosásának és társadalmilag káros arculatjavításának eszköze, hanem a hatalom manipulációinak és korrupt bizniszeinek is kiemelt eszköze. Különösen Orbániában.

Miközben azt hallhattuk, hogy a kommunista rezsimekben az állam totálisan maga alá gyűrte az egész társadalmat, talán emlékezünk, hogy a rendszerváltás idején még hitelesen léphettek fel olyan nagy ismertségű és népszerűségű személyiségek, akiknek ellenzéki fellépése döntő tényezőnek bizonyult a központi párthatalommal szemben: írók, énekesek, művészek és értelmiségiek akkor még jelentős ismertséggel és társadalmi presztízzsel bírtak... egy elkommunizált, pártdiktatúrának alárendelt államban.

Ehhez képest negyedszázad polgári szabadság és demokrácia után ma ott tartunk, hogy gyakorlatilag nem maradtak olyan társadalmi szereplők, akik egyszerre lennének országosan ismertek ÉS hitelesek, akik tehát még hatékonyan felléphetnének bármilyen társadalmi kérdésben a központi hatalommal szemben - például, hogy megvédjék a békét egy elhatalmasodó állami hadipropagandával szemben. Vannak ugyan hiteles társadalmi szereplők (elvétve) a civil szférában és az értelmiségben, de őket nagyjából alig ismeri valaki szűkebb környezetükön kívül. Másfelől meg ott vannak a sztárok és celebek, akiket a bulvársajtóból szinte mindenki ismer, de ők ugye a legkevésbé sem tűnnek hitelesnek, hogy társadalmi kérdésekben komolyan fellépjenek. (Más kérdés, hogy attól még olykor megteszik, jellemzően piti bulvárbotrányok kapcsán.) Ott vannak ugyebár az óriásplakát-szendvicsemberként is ismert élsportolók, színészek, megasztáros és egyéb pop énekesek, akiknek valós emberi és társadalmi hitelessége kábé fordítottan arányos kommersz piaci brand-értékükkel és hírnevükkel. Mintha profi prostituáltakra kellene bíznunk civil erényeink képviseletét... Tehát a civil társadalom e tekintetben (is) ma sokkal védtelenebb a központi hatalommal szemben mint negyedszázaddal korábban a kommunista egypártrendszerrel szemben!

Talán sürgősen le kéne vonni a konzekvenciát. A kérdés ezerszer fontosabb a Hosszú-Gyárfás ügynél társadalmi szempontból, de ez valamiért ma már szinte senkit sem érdekel. A társadalom sorsának alapvető kérdései kiszorultak a kommersz bulvár-mémek és a hatalmi mémek által totálisan leuralt sajtóból, de a közbeszédből és a közéletből is. Ha már az élsport ennyire kizárólagos társadalmi ideállá vált és ez a sportcirkusz ennyire elvette a civil társadalom hitelesebb hőseinek kenyerét, joggal mondhatjuk, hogy innen szép nyerni.