„Az a különös, hogy ha naponta jársz misére, akkor hetente tucatszor hallod megsértve ezt a normát. A vasárnapi miselátogatók legalább heti kétszer-háromszor halják ugyanezt. Az előírt miseszöveg automatikus átírása vagy kudarcba fulladó átköltése szinte járványszerű azon papok körében, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években végezték a szemináriumot; viszont kevésbé nyilvánvaló gyakorlat a fiatalabbak között. De akár idősek, akár középkorúak, akár fiatalok engedik meg maguknak, ez visszataszító és az imádkozást akadályozó gyakorlat. (…)
Így most, hogy jön az új polgári év, javasolhatom atyáinknak Krisztusban, hogy hagyjanak fel ezzel és a misszáléba való belekontárkodással? Mint egy öreg liturgikus mondta, utalva a színekre, amelyek megkülönböztetik az imákat az instrukcióktól a misekönyvben, »olvassa a feketét és tegye a vöröset«. Csak így, atya! Olvassa a feketét és tegye a vöröset. Vagy, még jobb, imádkozza a feketét és tegye a vöröset.
Az ilyen önfegyelem a celebráns részéről ugyancsak segítene megszüntetni a klerikalizmust (vagy rosszabbat), amely akkor jelenik meg, amikor Szabadúszó Atya, nos, szabadúszik. Amikor meforikusan értve beleüti az orrát a Zsinat világos intézkedésébe (a misekönyv rubrikáit ne is említsük), Szabadúszó Atya de facto a saját felsőbbrendűségét demonstrálja a liturgia felett. És ezzel, tudatosan vagy sem, lefokozza a közösség szerepét abban, hogy helyes módon imádja a Szentháromságos Egyistent.”