Tuskék nekimentek a lengyel-magyar barátság bázisának
A varsói Lengyel–Magyar Együttműködési Intézet sorsa hajszálon múlik.
Elképesztő látni, ahogy a jelenlegi politikai elitnek néhány év alatt sikerült valóságos kulturális ground zeróvá változtatnia az ország közvéleményét.
„Elismert állást hagytál ott azért, hogy Izlandon jóformán a nulláról kezdj építkezni. Úgy látom, akkor vonultál ki a magyar kulturális életből, amikor éppen beérkeztél íróként és szerkesztőként. Mi vonzott a híresen rossz időjárással megáldott szigetországba?
Akkor vonultam ki, amikor azt láttam, hogy innentől már csak ugyanazt tudnám csinálni még tíz-húsz évig, mint eddig, és közben semmi nem marad belőlem, amit a saját írásaimba tehetnék,a hazai állapotokba viszont szép lassan beleőrülök. De végtelenül fáradt is voltam: a Libri kiadói részlege alig pár év alatt lett Sárközy Bence és Halmos Ádám partizánakciójából az ország piacvezető kiadói csoportjává. Fantasztikus volt részt venni ebben a folyamatban, ami sikeresen mozdította ki a magyar könyvpiacot a korábbi langyos unalomból, de közben tíz-tizenöt évet öregedtem is. 2013-ban az első komolyabb túlterheléses összeomlásom után megpályáztam egy három hónapos írói ösztöndíjat Izlandra, és a nyarat fizetés nélküli szabadságon kint töltöttem. Tulajdonképpen hazataláltam, hirtelen újra lélegezni tudtam. Több volt a levegő. Aztán még visszamentem egy évre a kiadóba, de lélekben már akkor Izlandon maradtam.
Milyen érzés a szigetország biztosította nyugalomból, távolságból Magyarországra tekinteni?
Mintha egy domb tetejéről néznéd, ahogy a szülőfaludat porig égetik.
Azt mondod, itthon talán beleőrülnél a hazai állapotokba. Mi zavar pontosan?
Szerintem ezt nem kell túlságosan magyarázni. Az ember hetente olvas két olyan hírt, aminek a hallatán rögtön csomagolna, ha nem vándorolt már volna ki eddig. Elképesztő látni, ahogy a jelenlegi politikai elitnek néhány év alatt sikerült valóságos kulturális ground zeróvá változtatnia az ország közvéleményét: olyan dolgokról vitatkozunk, olyan nézetek kecmeregnek elő a történelem szemétdombjáról, amik ellen már a századfordulón habzó szájjal tiltakozott a világ haladóbb fele – ehhez csak Ady Endre politikai publicisztikáit kell újraolvasni. A mai progresszívebb értelmiség pedig teljesen tehetetlenül nézi ezt, magára maradt és kétségbeesett Facebook-csoportként, aminek már semmilyen hatása nincs a szélesebb közbeszédre, még ha ezt ők maguk nem is mindig veszik észre. És ezt az öncsalást nagyban elősegíti, hogy manapság már nem a cenzúra a hatalom útja a véleménymonopóliumhoz, hanem a mennyiségi dezinformáció.”