„Egyszer azt mondtad, hogy az írás is egy munka, és nem értesz azokkal egyet, akik kézzel-lábbal hadakoznak az ellen, hogy pénzt keressenek vele. De meg lehet úgy élni bel őle, hogy közben hiteles maradj és ne kelljen szétaprózódnod?
Én szerencsére íróként élek meg. Írok tárcákat, esszéket, novellákat, gasztronómiai esszéket, sőt étteremkritikákat is. A gasztronómiai újságírás tulajdonképpen egyszerre a szenvedélyem és a polgári foglalkozásom is. A magyar konyha története és az irodalommal való kapcsolata érdekel elsősorban. Meg a pacal. Szerkesztője vagyok a HÉVÍZ című irodalmi folyóiratnak, novellaírás-szemináriumot tartok a Werk Akadémián jópár éve, felolvasni járok szerte az országban. Ezeket mind íróként teszem, ezek mind irodalmi munkák, így azt mondhatom, hogy szerencsém van, mert nem kell nagy kompromisszumokat kötnöm ahhoz, hogy abból éljek meg, amit alapvetően szeretek csinálni.
Nem ez az első regényed. Még mindig inkább novellistának tartod magad, mint regényírónak?
Igen, még mindig magasabb szintű művészetnek tartom a novellát, mint a regényt. A novella a desztillált próza, a csiszolt gyémánt. Bár a saját véleményem ellentmond a tendenciának, ami szerint manapság a regény ül az irodalom trónján, és a novellának lassan semmi rangja nincsen. Sokszor idéztem már Örkényt, aki azt sugallta az Egyperces novellák használati utasításában, hogy a jövő műfaja az egyperces novella lesz, hiszen annyira felgyorsult a világ – és ez amúgy egy nagyon is logikus gondolatmenet –, hogy az embereknek nem lesz idejük hosszabb lélegzetű írásokat elolvasni. »Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik« el lehet olvasni egy rövid novellát. De pont az ellenkezője történt. Talán ez az egyetlen pont, ahol az irodalmi kánon és az olvasói vélemény teljesen összeér: mindenki regényt akar. De nem ezért kezdtem el regényt írni, én továbbra is (büszkén) novellistának vallom magam. Hanem mert az írások általában önálló életre kelnek. Így lesz az egyik ötletből novella, a másikból novellafüzér, a harmadikból kisregény, míg a negyedikből egy regény: elkezdesz vele dolgozni és egyszer csak lesz belőle valami. Jobbára az lesz, ami ő akar lenni, nem az, aminek én szeretném látni. Így volt a Sömmi. esetében is, a régi Szeged (vagy a lelkem szentesi része) egyszer csak elkezdett élni bennem. Először elkezdtem egy füzetbe jegyzetelni, csak olvastam és közben leírtam minden információt a tanyavilágról, a betyárokról, a történelmi háttérről, mindent, amit csak találtam. Pár hónap jegyzetelés után egyszer csak elkezdtem hallani, ahogy a Veszelka Imre beszél bennem és innentől kezdve elindult az írás, a vége egy kisregény lett. Vagyis kisromán.
Bár komplex témát ölel fel a Sömmi, feszes és tömör kisregény lett belőle. Az elolvasása után olyan érzete van az embernek, mintha mindig ezen a könyvön gondolkodtál volna.
Sose írtam még kisregényt, viszont mindig rajongtam ezért a műfajért, és az »egyszerű, de nagyszerű« írásokért. Nagy kedvencem a Hajnali háztetők, amiben nincsen semmi sem túlagyalva, túlírva és mégis, amikor befejezed, úgy érzed, hogy na, ez tökéletes, ebben minden benne van, közben egyetlen felesleges szó sincs benne. Feszes, mégis teljes. A halál kilovagolt Perzsiából vagy a Saulus is ilyen. A kisregény egy kompakt egység, akár a novella, mégis jóval nagyobb tered van, hogy kibontsd a részleteket. Ez egy külön, önálló műfaj, nem csak terjedelmi átmenet a novella és a regény között – külön ritmussal, külön levegővel, külön élettel.”