Igen, még mindig magasabb szintű művészetnek tartom a novellát, mint a regényt. A novella a desztillált próza, a csiszolt gyémánt. Bár a saját véleményem ellentmond a tendenciának, ami szerint manapság a regény ül az irodalom trónján, és a novellának lassan semmi rangja nincsen. Sokszor idéztem már Örkényt, aki azt sugallta az Egyperces novellák használati utasításában, hogy a jövő műfaja az egyperces novella lesz, hiszen annyira felgyorsult a világ – és ez amúgy egy nagyon is logikus gondolatmenet –, hogy az embereknek nem lesz idejük hosszabb lélegzetű írásokat elolvasni. »Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik« el lehet olvasni egy rövid novellát. De pont az ellenkezője történt. Talán ez az egyetlen pont, ahol az irodalmi kánon és az olvasói vélemény teljesen összeér: mindenki regényt akar. De nem ezért kezdtem el regényt írni, én továbbra is (büszkén) novellistának vallom magam. Hanem mert az írások általában önálló életre kelnek. Így lesz az egyik ötletből novella, a másikból novellafüzér, a harmadikból kisregény, míg a negyedikből egy regény: elkezdesz vele dolgozni és egyszer csak lesz belőle valami. Jobbára az lesz, ami ő akar lenni, nem az, aminek én szeretném látni. Így volt a Sömmi. esetében is, a régi Szeged (vagy a lelkem szentesi része) egyszer csak elkezdett élni bennem. Először elkezdtem egy füzetbe jegyzetelni, csak olvastam és közben leírtam minden információt a tanyavilágról, a betyárokról, a történelmi háttérről, mindent, amit csak találtam. Pár hónap jegyzetelés után egyszer csak elkezdtem hallani, ahogy a Veszelka Imre beszél bennem és innentől kezdve elindult az írás, a vége egy kisregény lett. Vagyis kisromán.
Bár komplex témát ölel fel a Sömmi, feszes és tömör kisregény lett belőle. Az elolvasása után olyan érzete van az embernek, mintha mindig ezen a könyvön gondolkodtál volna.