Valami már korábban sem stimmelt a magyar önképben

„Ma szinte bármilyen vitás kérdés kapcsán induló beszélgetés néhány perc alatt eljut a »szekértáborok« és különféle múltbéli történések emlegetéséig. Mindez valóban a feldolgozatlan 20. századi traumáink következménye is?

Egyre inkább azt gondolom, hogy igen. Sőt, nem is csak a 20. századról, az első világháborúról, a Tanácsköztársaságról, Trianonról és a holokausztról szól ez az egész. Valami már korábban sem stimmelt a magyar önképben: talán a feszültség miatt, amit az okoz, hogy »keleti népként« élünk nyugaton, vagy a nyelvi elszigeteltség miatt. De eszembe jut nagy nemzeti projektünk, az »Érjük utol a Nyugatot«, ami eleve kudarcra van ítélve. Ezekből azután rengeteg frusztráció keletkezik.

A mai nyilvánosságnak ugyan teljesen más a szerkezete, de amikor figyelem a diskurzusok gondolatmenetét, gyakran előfordul, hogy mai szerzőket egy az egyben meg tudok feleltetni két háború közti alkotóknak: X ugyanazt mondja, mint Zsolt Béla, és Y ugyanúgy érvel, mint Bangha Béla jezsuita publicista 1922-ben. Olyan, mintha még mindig ugyanabba a folyóba lépnénk.

Ez az állandó egymásra tromfolás, hogy »de Trianon, de a holokauszt, de a kommunisták« elég komoly szkepszissel tölt el a saját szakmámat illetően. Állandóan csak egymásra licitálunk, a történelem pedig egy végtelen példatár arra vonatkozóan, hogy ki mindenkivel történtek tragédiák.

Ráadásul mi az, hogy feldolgozás? Beszélünk róla? Leírjuk? Filmet csinálunk róla? Vagy kimegyünk a Lóversenytérre és belekiáltjuk a szélbe? Emléktáblákat állítunk? Ma Budapesten annyi emléktábla van, mint Londonban és Párizsban együttvéve, de ettől még nem vagyunk jobb lelkiállapotban. (...)

A szekértáborokra visszatérve, azért az is nyilvánvaló, hogy ma már végképp nincsenek tiszta identitások, ennek ellenére viszonylag ritkán lehet egyénibb hangokat hallani. Miért a jól bevált sémákat követi véleményével a többség?

Lehet, hogy nincsenek tiszta identitások, az emberek mégis szinte teljes mértékben azonosulnak ezekkel a szerepekkel, a konstruált identitásaikkal. Jó lenne leszokni arról, hogy úgy véljük: a másik nem gondolhatja azt, amit gondol, ha baloldali vagy jobboldali, akkor ezt vagy azt kell gondolnia. Talán jó lenne kicsit békén hagyni a másikat. Hiszen már nincs is olyan, hogy keresztény, úri középosztály vagy zsidó polgárság. A képviselőiket nagyrészt elüldözték, kiirtották, vagy egyszerűen csak elmenekültek. Ezek csak szerepminták, hosszú évtizedek alatt alaposan kimunkált világmagyarázatok az élet különböző jelenségeire, amelyek kapaszkodókat jelentenek, és amelyekkel relatíve könnyű azonosulni. Hol vannak ma népiek? Nincsenek, mindenki urbánus bizonyos értelemben – a magyar falu gondjainak az a problémahalmaza, ami a harmincas években feszítette a magyar társadalmat, és amiért az a mozgalom létrejött, ma már nem létezik, illetve nem úgy.

Ezzel együtt, vagy ennek ellenére, minden közéleti esemény,  politikusok, művészek nyilatkozatai után a reakciók szinte rögtön két ellenséges táborra szakadnak, elképesztő arroganciával szólalnak meg ők és mi.

Az én magyarázatom erre kicsit marxizáló, de eddig nem találtam jobbat. Ennek a kulturális meghasadtságnak vannak nagyon primér egzisztenciális okai. Nem valósult meg a rendszerváltás egyik nagy ígérete, hogy úgy fogunk élni, mint Ausztriában. Ráadásul az értelmiség túlzott mértékben függ az államtól, és nincs menekülőpályája sem, mellesleg ez részben a politikusokra is igaz. Lóg az ember feje fölött a fenyegetés, hogy ha kiesik a »hálózatból«, akkor nagyon megjárhatja anyagilag. Mindenkinek szüksége van arra, hogy ide vagy oda csatlakozzon, mert a tábor biztosítja a túlélését.

Így viszont mindenki abban érdekelt, hogy megmaradjanak ezek a táborok, és mindig a tábor véleménye kapjon hangot...

Bár hajlok rá, nem lennék ennyire pesszimista. Sokat kell beszélgetni egymással. Ez azt is igényli, hogy időnként a lövészárkokból kimásszunk a senkiföldjére.”