Orbán Viktor is megemlékezett Szörényi Szabolcsról
A Kossuth-díjas zeneszerző 81 éves korában hunyt el szombaton.
Az utóbbi években meg Orbán Viktor veje nyert sorra állami közbeszerzéseken. Business as usual, oda se bagózott volna senki, ha véletlenül túl nem szigorítják a közbesztörvényt októberben, kizárva szegény rokont a további kaszából.
„Holló a hollónak nem vájja ki szemét, tolvaj tolvajának megbocsát az ég.”
Csak aranyerük ne legyen! Mindjárt itt a bejgliszezon, s ki kívánna kínzó testi fájdalmakat akár Deutsch Tamásnak, akár Gyurcsány Ferencnek? Én ugyan nem. Tényleg nem. Aggódva figyelem hát a nagy erőlködést, amelyben egymásra kenegetnék a köz- és üzleti élet legbűzösebb végtermékét.
Korrupció!
Deutsch ugye az ellen ágál, hogy Brüsszel már megint megbízta Gyurcsány cégét, ami szerinte korrupciós botrány, úgyhogy az illetékes uniós szervhez is fordul. Az őszödi rétor másik vállalkozása, a kommunikációs hobbicég, becsületes nevén Demokratikus Koalíció meg erre azzal jön, hogy Orbán veje, az mennyi megrendelést kapott itthon, s hogy ugyanaz az illetékes uniós szerv már vizsgálódik is az ügyben.
Te vagy a nagyfejű! Nem, te vagy!
*
Kár az erőlködésért, tényleg. Tessék lehiggadni. Mindkettőnek igaza van ugyanis. Mindkettőnek nagyon nagy a feje. Sok ész fér el benne, arra mindenesetre volt mindig, hogy kitalálják, hogyan kell állami eszközökkel helyzetbe hozni rokont, ismerőst, boldog őst. Aztán kasza.
Igen, mindig volt. Mert lehet most hőbörögni, hogy múlt héten kivették az új közbeszerzési törvényből az állami vezetők családtagjaira vonatkozó tiltást, csak jó tudni, hogy ilyen tiltás most ősz előtt sosem volt a közbeszerzési törvényben. Magyarán: Gyurcsány veje teljes nyugalommal indulhatott állami közbeszerzéseken.
De nem tette! − huhoghatná erre az egyszeri dékás. És bizony igaza lenne neki.
Gyurcsánynak az ő regnálása alatt ugyanis nem volt veje. Volt viszont cége, amelyet vissza lehetett venni alkalomadtán. Kóka Jánosnak volt azért jó sógora, Lepp Gyula, akinek többek között az állam töltötte fel üresen kongó, frissen gründolt szerverhotelét, ha emlékszünk még a Dataplex-ügyre. Tiszta képlet volt. Állami megrendelésekkel felturbózzuk a sógor vackát, aki nem sokkal később, amikor az már tényleg ér is valamit, milliárdos haszonnal továbbadja az egészet (mínusz ingatlan).
Az utóbbi években meg Orbán Viktor veje nyert sorra állami közbeszerzéseken. Business as usual, oda se bagózott volna senki, ha véletlenül túl nem szigorítják a közbesztörvényt októberben, kizárva szegény rokont a további kaszából. Kizártak egyébként sok mást is, elég életszerűtlenül, de ha már visszapuhították a szabályt a többi állami vezetőnél, legalább a miniszterelnök esetében meghagyhatták volna a hozzátartozó indulásának tilalmát. Szép fa a fügefa, hasznos a levele.
Tényleg nem szakadna ránk a magas ég, ha Tiborcz István kibírná néhány évig állami megrendelések nélkül. Csak addig, amíg az apósa miniszterelnök. Igaz, ez most elég hosszú időnek tűnik, de sok millió magyar kibírja állami gigabizniszek nélkül akár egy életen át is. Esküszöm, lehet így élni.
Mégsem kellett megtartani a szigorú szabályt kormányfői hozzátartozók esetében sem, mégpedig azért nem, mert az ügy roncsoló hatása politikailag csekély. A konkrét ügyek bonyolultak, céghálók vannak bennük, Ciprusra vezetnek szálak – fene vesződik ezzel. Aki meg igen, a törzsbázis, az kifejezetten helyeselni fogja a puhítást. Márpedig ő számít. Jó kampánnyal, egy-egy népszerű intézkedéssel kell még hozzá majd néhány százezer szavazat, de ha ő megmarad, az már fél siker.
A törzsbázisok (mindegyik) pedig ugye nulla összegűnek látják a politikai játékot. Mi vagy ők. Nem tetszik a rokonok gazdagodása? Akkor utáld a határkerítést is! Tetszik a kerítés? Értsd meg, hogy jó helyen van az a kis haszon a vejnél. A szomszéd tehene? Az dögöljön meg.
Ha esetleg nem döglik meg, akkor legalább tejeljen nekünk. Holló a hollónak... Lásd még: elszámoltatás. Vagy: Bajnai-emberek a Rogán-féle letelepedésikötvény-bizniszben.
*
Ami ugyanis nem minket hizlal, az őket hizlalja. Tőlük elvenni, törvényt hozni, saját körbe vonni nemhogy aggályos, de kifejezetten elvárható. E logika szerint az „ők” romba döntené a hazát, ezt meggátolni pedig úgy lehet, ha mi vagyunk az erősebbek. Amúgy is tolvaj privatizátorok. Márpedig ugye: tolvaj tolvajának...
Így válik erkölcsössé, egyenesen kívánatossá, hogy állami erőfölényt használva hozzanak létre monopóliumokat a dohányterjesztéstől a kaszinókig, hogy állami vezetők átmenetileg rokonok vagy bizalmasok által tulajdonolt cégei kapjanak busás megrendeléseket. Ezért nem okoznak gondot a megszűnő szerződések, a félbehagyott utak, a borítékolható győztesek.
Hogy lelkileg melyik van előbb a döntéshozóknál, azt egyébként nem tudom. Előbb van-e a kapzsiság, s annak gyárt később ideológiát az egyszeri hatalomban lévő elméje? Lehet így is. Nyilván senki sem szereti magát piti tolvajnak érezni. Netán tényleg van valami hit, hogy ez nemzetstratégia, s a központosítás, a magam alá rendelés, a sajátok helyzetbe hozása csak nem különösebben esztétikus, de szükséges kelléke a nagy nemzeti vízió építésének?
Persze ez sem vagy-vagy kérdése. Biztosan van pitiáner nyerészkedő és valamiben hívő, az irányított gazdaságot a politika természeti szükségszerűségeként magyarázó – itt is, ott is. Tapasztalataim szerint valahogy úgy megy ez manapság, hogy mivel az enyémmel szemben álló világképnek mindig lesznek nemzetközi erőforrásai (Soros, netán majd Zuckerberg alapítványai), jó cél, hogy az én üdvözítő, közjót valóban szolgáló világképemnek is legyenek. Nemzeti erő meg honnan szerezzen erőforrást, ha nem a nemzettől? Végső soron a nemzet is jól jár, hiszen az érdekét én képviselem. Meg amúgy is EU-pénz.
*
A térfoglalás tehát nem csupán szükségszerűség, de morális tett, maga a helyes cselekvés. Úgymond közérdek.
Utóbbi fogalmat annak hagyományos értelmében nem is használják már egyébként, még akkor sem nagyon, amikor amúgy lehetne. Például: a kormányfői vej ledlámpái valószínűleg tényleg energiatakarékosak, az azokkal teletelepített települések népe akár jól is járhat velük hosszú távon. Az új, törzsszavazós fénytörésben a közérdek egészen más. Közérdekké válik az is, hogy Habony Árpád megfáradt arcát ibizai diszkófények élénkítsék. Ha egyszer hozzájárul a jó ügy sikeréhez, hát a nemzet érdeke, hogy neki megfelelően tudja kipihenni a fáradalmakat.
Ezért ostorozza hiába Hont András a békemeneteseket vagy hívja fel a figyelmet Tóta W. Árpád arra a nyilvánvaló ellentmondásra, amely Habony Árpád életvezetése és az általa elvileg építeni kívánt ország között feszül. Tényleg feszül, majd' elszakad.
A törzsszavazó viszont nem azt akarja, hogy Habony Árpád érezze magát komfortosan az országban. Olyan országot akar, amelyben ő maga komfortosan érzi magát. Orbánban bízik, s hogy ő kivel és hogyan dolgoztat e cél érdekében, nem érdekli. Komfortosabban érzi magát néhány millió közel-keleti migráns nélkül? Igen. Orbán húzott kerítést? Igen. Ennyi.
Ezért nem lesz különösebb hatása az ibizai videónak, de a vej sikersztorijának sem. Kár egyébként, ha nem lesz neki. Hogy mi lenne a kívánt hatás? A régimódi értelmezés visszatérte. A köz érdeke ugyanis tényleg nem az urambátyám, hanem az, hogy szükséges beruházások valósuljanak meg országszerte, méghozzá a legjobb ár-érték arányon.
Persze tudom, hogy hiába károgok itt mint a varjú.
A hangomat magabiztosan nyomja el a baglyok huhogása.