A magyar külpolitika csődje

„Mint annyiszor történelmünkben ezúttal is rossz oldalra törekszünk ugyanis. Elvben tagjai vagyunk a nyugati szövetségeknek (NATO+EU), ám közben miniszterelnökünk Putyin érdekeit követit, az oroszokkal üzletel (Paks II) és legújabban az irániakkal való összefogáson mesterkedik. Vagyis minden eszközével a másik oldalhoz dörgölődzik, ami jobb esetben gerinctelenség, rosszabb esetben szimpla ostobaság. Persze raktak mögé ideológiát is, azzal, hogy Irán most a jövő, mert a hosszú nemzetközi elszigeteltsége után most majd jól fejlődésnek indul és aranybánya lesz a vele való üzletelés. Ja, persze.

Nagyjából ugyanez volt a szöveg az oroszoknál is, hogy a putyini Oroszország mennyire nagyon hasít. Aztán a nagy hasításból az lett, hogy embargó alá kerültek és a GDP -jük 2 billióról lezuhant 1,2 billióra. (Mondjuk ebben nagy szerepe volt az olajár esésnek, de ha meggondoljuk ez is csak az orosz gazdaság törékenységét bizonyítja.)

Most a magyar külpolitikának nagyon észen kéne lennie, hogy kisállamként a lehető legjobb – és számunkra legelőnyösebb – helyzetben »forduljunk« a nemzetközi konfliktusok korszakának új célegyenesére (mely reméljük nem egy új világháborúhoz vezet, hanem egy új konjunkturális időszakhoz juttatja el a világot). Ám amit ma Orbánék csinálnak az mindent szolgál csak ezt nem. Szembe megyünk ugyanis az EU-val, a világ negyedik legnagyobb gazdaságát jelentő Németországgal és szövetségeseinkkel is. És ha más nem is, ez biztosan a magyar külpolitika csődje.”