Tagadhatatlan, hogy a Disney producerei és J.J. Abrams jobb paktumot kötöttek, mint egykor a rendszerváltó MDF és SZDSZ. A film cselekménye megfelelően együgyű és látványos.
„Először is álljon itt az örömteli tény: az új Star Wars-film rendben van. Profi látvány, néhol jó poénok, érdekes új arcok, szeretnivaló régiek, egy új ellenség, és a régi, megnyugtató érzés: ez tagadhatatlanul a négy évtizeddel ezelőtti trilógia élményvilága. Érződik, hogy a messzi, messzi galaxis teremtőjének rossz ízlését a Disney marketingosztálya nem volt képes méltó fajsúllyal képviselni, úgyhogy jó érzésekkel távozom a moziból, hiába volt hatalmas a várakozás, a film teljesített.
Másnap reggel már nem félek a spoilerektől, átolvasom a kritikákat, és szembesülök a mindent elsöprő ujjongással. Az újságírók olyan elégedettséggel sorolják a bevételi rekordokat, mintha a dollártömeg az ő számlájukra érkezne, és más dolguk se volna, mint az ünneplés, az elragadtatás meg a megfelelő szuperlatívuszok kiválasztása. Ebben az országban minden írni tudó embernek alaposan megtanította már Hollywood, hogy ha nagy a bevétel, a film nagyon jó, ha kicsi, a film kicsit jó, ha nincs rajta haszon, a film nem jó, ha azonban veszteséges, a film rossz. Csúnya, rossz film! Ennek megfelelően, aki él és mozog, folyamatosan azért tülekszik, hogy az unokáinak elmondhassa, ő épp hol harcolt, amikor minden idők legnagyobb marketingkampánya meghódította a világot. Állítólag minden nemzedéknek kijár egy háború.
Tagadhatatlan, hogy a Disney producerei és J.J. Abrams jobb paktumot kötöttek, mint egykor a rendszerváltó MDF és SZDSZ. A film cselekménye megfelelően együgyű és látványos, hogy blockbusterként kihívója legyen akár az Iron Man 4-nek, mégsem gyalázza tovább a négy évtizeddel korábbi trilógiát, sőt annyira tiszteleg előtte, hogy nem is mer semmi igazán újat hozzátenni. Csak nehogy a rajongók megint olyan dühösek legyenek, mint a múltkor! S a film legfőbb gyengéje éppen ez: a készítők ezúttal oly mértékben kiszolgálják a fanatikusokat, hogy az eredmény minden innovációt nélkülöz. A cselekmény fordulatai ennek megfelelően az üldözött droidba rejtett titoktól, apa és fiú konfliktusán át, a Halálcsillag megtámadásáig mind-mind megtörténtek már a hetvenes meg a nyolcvanas években. A sötét oldal új uráról lerí, hogy maga is Darth Vader-rajongó, de mivel közeli és messzi galaxisok legikonikusabb főgonoszáról van szó, ebbe egy magát Darth Vaderre stylingoló unoka alakja akár bele is fér. Az erejére vagy a gonoszságára mindenesetre nem lehet panasz: percekre megállít egy lézernyalábot, és fölöslegesen kiirt egy falut – az Iszlám Állam öldöklésének korában ennél kevesebbel be sem érnénk. Döbbenetes azt látni ezek után, hogy alig képes kardpárbajban elbánni a lézerkardot életében először forgató hőssel, az pedig, ahogy a magát néhány órás önfejlesztés során Jedi-mesterré képező főhősnő végül legyőzi őt, már a Tini Nindzsa Teknőcök világát idézi.
Az Erő és a Jedi-lovagok mítosza ellen további alattomos támadások sora zajlik. Az önképzőnő akkora tehetség, hogy szorult helyzetében Jedi-elmetrükkel manipulál egy gárdistát – Luke Skywalkernek ehhez még két film, teljes körű kiképzés meg két halott mester kellett, és ebből még lejön egy kar. A Jedik tudása mögött a Baljós árnyakig ott volt fedezetként a munka és a hit, a tanulás és az alázat. Az ezredfordulón ezek helyét a midikloriánok vették át – így lett a science fiction-buddhizmusból tudományos fajelmélet. Negyven éve a jó adottság még semmihez sem volt elég, aztán 1999-ben Anakin Skywalker képében eljött a Star Wars-Neo, akinek a tehetsége újraírta mindazt, amit addig az Erőről tudni véltünk. Az átkozott hagyomány pedig folytatódik: 2015-ben már tárgyakat lehet távolról mozgatni értő mester legcsekélyebb útmutatása nélkül. Remélem, a következő részben a főhősnő továbbképezi majd Luke Skywalkert, hogy az végre szintet lépjen, és hozhassa a táskáját.
S már itt is van van ez a bölcs, feminin lény, aki Yodaként hunyorog, és nagyon empatikus meg áldozatkész. Jó ízlését az a hatalmas szobor szemlélteti, ami őt ábrázolja, és amit saját kocsmájának udvarán állított fel. Kár, hogy az Enver Hodzsát idéző személyi kultusz lelki tényezői homályban maradnak, ami pedig előtérbe lép, az legfeljebb egy új merchandise-objektum a Kölyök Klub menü mellé.
Han Solo harminc év alatt sem ment át semmilyen jellemváltozáson. Elvesztette a fiát meg a szerelmét, és a sok megpróbáltatás nyomán pont ugyanaz a megbízhatatlan, nagydumás hazárdőr maradt, aki három évtizeddel azelőtt volt. Leiával való kapcsolata csöpög a hiteltelenségtől: egyszerre mindent elsöprő szerelem és rideg távolságtartás. Solo kapitány egykori csipkelődő lazaságával talán menthetne ezen valamit, a fontos pillanatokban azonban mindent elönt Hollywood romantikus pátosza. Egyetlen nő sem távozhat a moziból az örök szerelem bizonyossága nélkül.
Vérbeli sci-fi csemege, ahogy a kapitány az aktuális védőpajzsproblémát megoldja. Egy ilyen pajzs kiiktatása a Jedi visszatér című filmnek még a fő küldetése volt – a harminckét évvel idősebb Han Solo ugyanezt a kihívást már úgy kezeli, hogy a hiperűrből érkezik, a pajzsról meg kiderül, hogy az úgy nem véd. Ennyi. A hetvenes meg a nyolcvanas években a hiperhajtómű bekapcsolása előtt még koordinátákat kellett kalkulálni, ma már erre semmi szükség, a hősök hipertérugrással menekülnek bármiféle számolgatás nélkül, mégsem ütköznek semminek – az Erőnek legyen hála! Az új Halálcsillagról, a Starkiller Base-ről megtudjuk, hogy a legutóbbinál legalább ötször nagyobb – akkor ez a sötét oldal most legalább ötször sötétebb, ugye? A térképet szállító droid véletlenül belefut a roncsvadász nőbe. Fura. A droid és a nő véletlenül belefut az egykori rohamosztagosba. Bizarr. A droid, a nő és a rohamosztagos véletlenül épp az Ezeréves Sólyommal menekül. Hihetetlen. A droid, a nő, a rohamosztagos meg az Ezeréves Sólyom pedig véletlenül belefut a hajó korábbi kapitányába, Han Solóba. Na ne már!
A Star Wars-karakterek új nemzedéke lépett a filmvászonra. Hogy milyenek lesznek, hogy megszeretjük-e őket, majd elválik, de lelkesek vagyunk, mert az eredeti részekhez képest a színesbőrűek száma megkétszereződött, akárcsak a fontos szerepet kapó nőké, és végre akadt valahol a galaxis mélyén egy pilótaként hadra fogható latino figura is. Ha a következő részben lesz indián, kerekesszékes és meleg karakter, végre megérkezünk a szórakoztatás huszonegyedik századába.
Az ébredő Erő tagadhatatlanul Star Wars-film, de az is biztos, hogy van három lényegesen jobb és eredetibb. Legfőbb erénye – túl azon, hogy egy jó kis lövöldözős popcorn-mozi – hogy valamennyit jóvátesz abból a gyalázatból, ami az új évezred hajnalán három teljes részben megtörtént velünk.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Azt mondják, hajótöröttként túlélni a lakatlan szigeten szinte már lehetetlen, de minimum embert próbáló feladat. Mi azonban szeretünk veszélyesen élni, ezért kipróbáltuk.
Példátlan segítséget nyújt a fiataloknak a megfizethető lakhatáshoz a kormány.
