Ma a politikai korrektség a pusztító dogma, nem az antiszemitizmus

„Már a diplomamunkádat is hasonló témában írtad…

A diplomamunkámat a Neue Slowenische Kunstból és a Laibachból írtam, a totaliárus ideológiák és a művészet viszonyáról. Ez engem a mai napig izgat, ahogy Speer birodalmi építészete is, ahogy Einensteintől A jégmezők lovagja vagy a Patyomkin páncélos is meghatározó hatásúak voltak gyerekkoromban, ahogy a politikai ideológiák hasznavehetetlenségéről szóló Dosztojevszkij-regény, az Ördögök is. Annak ellenére, hogy fanatikusan hiszek az emberi jóban, ez nem akadályoz meg abban, hogy higgyem: nem fontos az emberi minőség az alkotás során, mert a művész elsősorban médium, és nem erkölcsi hérosz. Ezra Pound az olasz fasiszták, Knut Hamsun meg Hitler rajongója volt, de ettől még a XX. század legnagyobb írói. De azt gondolom, hogy lételméleti szempontból a történelem is csak illúzió, hiszen ha például Berlinben sétálok, azt látom, bárhova nézek, mintha egy szofisztikált, ügyes Führer irányítaná onnan Európát, miközben az emberek azt hiszik teljes meggyőződéssel, hogy szabadok, csak közben ma a »politikai korrektség« és nem mondjuk az antiszemitizmus a pusztító dogma, és ha megsérted a PC kódexét, akkor lehetetlenné vagy téve azonnal. Az egész olyan, mintha egy Philip K. Dick-regényben lennénk, ahol semmi sem az, aminek látszik. Vagy mint a South Park legújabb, 19., idei évadában, ahol a feminista-korrektista-safe space-es eszementek irányítják a világot. Lealacsonyítónak tartom és mélyen emberellenesnek, és persze leginkább kiröhögnivalónak, hogy vannak, akik komolyan az emberi szabadság próbakövének tartják, hogy mondjuk legyenek az állatokkal való fajtalankodást megengedő jogszabályok, vagy hogy van, aki szerint kifejezetten náci gesztus, amikor külön kisfiú és kislány-wc-ket üzemeltetnek az óvodákban, mert nehogy már befolyásoljuk ezeket a szerencsétlen nebulókat identitásügyileg. Ezek az eszementek próbálják magukat FEMEN- meg jogvédő- meg EU-karszalaggal meg nem tudom mivel álcázni, de sajnos semmi mások, mint PC-puskatussal hadonászó nyilas keretlegények. És ők aztán mindenhol ott vannak, ők azok, akik annak idején Térey Jancsit is lefasisztázták a Narancsban. Még szerencse, hogy Jánosnak nem kellett egy ezer évre náci koncentrációs táborba zárt, női testben élő, átoperálásról álmodó férfi hányattatásairól írni egy hatrészes nagyregényt vezeklésül. A »megélhetési liberálisoknak« sohasem voltak fontosak sem a melegek, sem bármilyen más kisebbségiek, ők csak alkalmazkodnak a kor elvárásaihoz. szörnyűek, a másik oldal meg szintúgy: ne legyenek illúzióik a mostani hatalmaskodóknak se, mert a »politikai keresztényeknek« is forrósítják már az üstöket a pokolban.

Ha már az imént szóba hoztad Bowie-t, ő az első lemezét megtagadta. Te hogy viszonyulsz a legkorábbi Anima munkákhoz?

Mindegyik lemezzel ambivalens a viszonyom, értem a kiváltó okát, és megértéssel viszonyulok a politizáló, a provokatőr, a mindent mindennel egybeolvasztó, a poppal kísérletező énünk irányába, de nem foglalkoztat a múlt, a jelent próbálom intenzíven átélni, mert »a félig megélt élet rettenet«, ahogy azt Melville Moby Dickjében olvashatjuk. És a teljesen megélt élethez nekem az kell, hogy rengeteg dolgot csináljak, hogy ne érdekeljenek a határok. A napokban jelent meg az első dal egy zsidó kántornő, Polnauer Flóra Marlene Dietrich-adaptáció-albumáról (PollyFlow: Lola, Lola), amelynek egyik producere vagyok Bihari Balázs mellett, de amikor például Németh Gergővel dj-zünk, kemény technót játszunk, az is más világ, aztán meg szabadidőmben meg az Aurórába megyek Jazzaj-rendezvényre, szóval ahogy öregszem, egyre inkább frissülök és próbálok még sokoldalúbb és érzékenyebb lenni. Szeretek tanulni. Nálam sokkal fiatalabbaktól is.

(...)

A lányod a zenekar énekesnője, a testvéreddel és Németh Gergővel írjátok a dalokat, akinek az édesapja szintén éveket játszott az Animában. Az, hogy részben családi vállalkozásként működik a zenekarod, annak nyílván rengeteg előnye van, de van-e hátránya?

Ennek nem »előnye« vagy »hátránya« van, hanem ez van… Ez nem direkt van kitalálva, erre nem írtam forgatókönyvet, ez nem a Prieger Family and Friends, ez egy organikus ügy, ez a status quo, ezt adta a gép, vagy a sors, és ennek örülni kell. A lemezek, a koncertek, a dalok és Fanni társszerzősége (ami nem volt húsz évig az Animában, hogy énekesnők belerakták volna valamelyest a szerzői vénájukat) természetessé teszi a dolgot, amiért nem győzök hálát adni az égnek. Én nem neveltem inkubátorban a lányom énekesnőnek. Totálisan nem érdekelt, hogy mi lesz belőle. Ha szakácsnő vagy kézilabdakapus lenne, ugyanígy szeretném. De mivel mindenhol ott volt, mert elválaszthatatlanok vagyunk kicsi kora óta, átvette a rezgést, meg hát kapott egy adottságot. Nálunk mindenki zenélt, de olyan extrém módokon is, hogy az egyik unokatestvérem, Tamás például komoly gitárokat épít a szakmai elitjének, nagyanyám testvére meg minden vasárnap házi zenélést tartott, mert a haverjaival volt egy vonósnégyesük. Fanniban ez benne van, sosem volt egy percet sem énektanárnál, ezt így kapta gyárilag, erre van predesztinálva. Annak idején, mikor pici volt, megkérdeztem, tőle, hogy van-e kedved elénekelni a Tekerd! című dalt? Ő meg mondta, hogy ja, ha kapok érte egy Twotwoone-nyalókát… Ma már énekel az éneklés öröméért is. Nekünk ez az életünk, ebből táplálkozunk, nincs semmi előre kitalálva. Hovatovább marketing nélküli zenekar vagyunk, ha nem jött volna a fotós kollégád, tíz éves zenekari fotót tudnék adni a cikkhez. Mögöttünk nincs csapat, akik grafikai ötletet adnak, szervezik a marketinget. Másnak van managere, csapata, napi fotója, meg szponzora, meg ruhatervezője, nekünk meg – kicsit bénán hangzik, de igaz – életművünk van. A lemezborítót fél óra alatt kitalálom a grafikussal, a legújabbat éppen Éder Krisztián barátommal, de nem azért mert ő most menő, hanem mert a tesóm, az öcsém, és szeretjük egymást, szóval minden lazán, organikusan és természetesen működik. A magyar popzene egyébként is olyan, hogy mindenki játszik a pöcsével a homokozóban, úgyhogy itt jobban teszi mindenki, ha először nagyon-nagyon szerény. 30 éve nevetek a magyar sztárkodáson, ahogy be tudnak vonulni egy-egy backstage-be 5 éves zenekarok, annyira édesek, hogy megeszem őket, de majd felébrednek, hogy itt egyáltalán nincs mire nagyképűnek lenni.

(...)

Újságot is írsz, markáns gondolataid vannak a világról, akkor az első könyvednél miért egy újságíró kollágával, Dudich Ákossal együtt készíted, miért nem írtál valamiféle naplót, vagy bármi mást?

Nem vagyok egy tőrölmetszett szépíró, annak még nem jött el az ideje, de írok verseket régóta, és lehet, hogy lesz is ezekből könyv is jövőre. Az Istenanya-identitást és az érintetlenség dogmáját járom körül ezekben a szövegekben. Elkötelezett Szűz Mária-rajongó vagyok, tényleg, nem viccelek, és mindent elolvasok, ami ezzel a témával kapcsolatos. Ez megint egy teljesen más szegmense a tudatomnak és az életemnek, mint mondjuk a rave, a modern techno vagy a miami bass vagy éppen a totális futball, azt gondolhatod, de sokat kapok tőle nagyon. Szükségem van rá. Ha meg az embernek van egy pozitív, szilárd elképzelése a hitről, akkor erről szívesen beszél, de lehet, hogy jobb ha mindezt experimentális költemények formájában teszem meg, én ugyanis nem vagyok Semjén Zsolt, hála az Istennek. Ugyanakkor nagyon távol tartom magam a közéletet megfertőző szélsőségektől, ilyen például, amikor kimondják a szót: »kereszténydemokrácia«. Na, mondom, az meg mi a fene? Olyan nincs is. Eleve már a demokrácia is egy értelmetlen szó, aminek szintén semmi jelentése. Hiszen a demokrácia csak arról szól, hogy válassz a népszerű és népszerűtlen között. Erről szól. Nem a jó és rossz között választasz, hanem a jobban marketingelt, ügyesebben eladott hazugság mellett voksolsz. Ennyi. Mondom, ahogy végső soron az intellektuális megközelítéseknek sem, úgy a szavaknak nincs semmi értelme. Ez egy mesterséges konstrukció, egy káprázat, egy kártyavár, amiben azért hisznek az egyébként semmi fontosban, anyagin túliban nem gondolkodó emberek, hogy ne akasszák fel magukat rögtön az első fára.”