Újratanulni Mártont

„A fenti példákból is kirajzolódik, hogy Márton nem igazodott a fennálló rendszerhez, hanem a saját értékrendjét követte. Ennek milyen üzenete van számunkra?

Márton egy szétesett, az egyházat nem támogató, az egyháznak szabadságot, lehetőségeket biztosító birodalom romjai között próbált igazságot keresni, igazságot kikövetelni nem a maga, hanem az övéi számára. A mi világunk és közvetlen társadalmunk is sokféle gazdasági, lelki gonddal, szegénységgel, igazságtalansággal, helyi háborúkkal küzd. Ezekkel a kihívásokkal kell keresztény módon szembenéznünk, ezekre kell választ adnunk. Itt megmaradni bölcsnek, őszintének, igaznak, szolidárisnak, és életben maradni… hát szinte lehetetlen.

Szent Márton emléknapján, november 11-én, a jubileumi évet megnyitó szentmisén mondott köszöntőjében a párbeszédre való törekvést és a közösségépítés fontosságát emelte ki. Mit értünk párbeszéden egy olyan korban, amelyben technikai feltételek tekintetében minden adott a párbeszédre, ugyanakkor mégis háttérbe szorulnak a személyes beszélgetések. És mit értünk párbeszéden a menekültválság, az Iszlám Állam, a terrortámadások korában?

Ferenc pápa a nemrég a firenzei dómban elmondott beszédében is az ókeresztény kor feszültségei, megközelítései alapján fogalmaz, érvel, hogy láttassa egy történeti kor problematikáját. Buzdításában túllép minden olyan határon, ami megvédene bennünket. És ezáltal mélyen evangéliumi és jézusi. A kereszténység sem öncélú. A világon semmi nem öncélú.

Ha elméleti síkon gondolkodunk, akkor azt kell mondanunk, nem az a cél, hogy addig folytassuk a párbeszédet, amíg erősebbek nem leszünk. Aztán, ha megtehetjük, legyőzzük a másikat. Tehát azt gondolom, hogy az élet minden területén arra kell törekednünk, hogy a másikat elsősorban megértsük, magunkról, a saját gondolkodásmódunkról beszélni tudjunk, közös szempontokat keressünk, a különbözőeket tiszteltjük (feltéve, ha az nem káros), és így teremtsünk békét, feltételt az élethez, az együttéléshez. Az egyház, a vatikáni fórumok párbeszédet folytatnak a különböző vallásokkal. Ez nem azt jelenti, hogy holnap egyesülünk, és fölszámolunk minden problémát, de meg kell teremteni a párbeszéd lehetőségét.

Az erőszak, az Iszlám Állam fellépése lehetetlenné teszi a párbeszédet, nincs másik fél, akivel érdemben beszélni lehetne. Ez a történelem vaskos valósága, amelyben gazdasági, politikai érdekek, feszültségek a meghatározók. 

A menekültválságban már inkább az önvédelem és a kiszolgáltatottak védelme kerül előtérbe. A párbeszédre, a megértésre, az elfogadásra, a jogos önvédelemre mindaddig törekedni kell, amíg csak lehetséges, de ha ott fekszik valaki az ajtónk előtt, aki kiszolgáltatott, netán üldözött, akkor segítenünk kell. Nem tehetjük meg, hogy átlépünk rajta. És itt a lelkiismereti kérdés: jön a kontinentális tél – adja Isten, hogy ne legyen nagyon hideg, de kevés is elég –, özönlenek az emberek, és nincs az a politika, nincs az az érdek, ami alapján azt lehet mondani, hogy pusztuljanak odakinn. Keresztény ember ezt nem mondhatja. Ha nem így gondolkodunk és cselekszünk, akkor nem mondhatjuk el, hogy Jézus evangéliuma szerint próbáljuk élni az életünket. Hiszen Jézus arra ad példát, hogy senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja embertársaiért. Ha Jézus magát kímélte volna, nem lennénk ma keresztények.”