Milyen az antikapitalista szex?
A termelés hozza létre a fogyasztót – ez pedig ugyanúgy igaz a szexuális szükségletekre, vágyakra és habitusokra is.
Meglátásom szerint Anthony Ryan egyszerre szeretett volna dögös fantasy történetet és metsző társadalomkritikát írni, ám ezek közül csak az első sikerült.
„A történet szerkesztése az első kötetét követi. Az első fele bemutatja az olvasónak az alapkonfliktust és a szereplőket, akik aztán a regény szinte mértani közepéig a jól kiszámítható, számukra kiszabott utat járják be Ryan világában, utazásukkal pedig eltűntetik a térkép fehér foltjait, vagyis tovább épül az első kötetben csupán néhány részletében megismertetett világ. A regény közepén aztán minden eddig felrajzolt ív gyökeresen megváltozik, s ez hidegzuhanyként éri az olvasót (holott ennek a trükknek már az előző kötetben is nagy eséllyel bedőlt). A már A vér énekében is búvópatakként olykor-olykor előkerülő sötét, fenyegető erő még definiáltabbá válik, ezáltal előkészítve a befejező kötet mindent eldöntő, a világot átalakító történéseit.
Meglátásom szerint Anthony Ryan egyszerre szeretett volna dögös fantasy történetet és metsző társadalomkritikát írni, ám ezek közül csak az első sikerült. A kevesebb több lett volna jelen esetben, hiszen – úgy tűnik – nem képes megoldani azt az egyáltalán nem egyszerű feladatot, hogy megfelelő módon (vagyis a történetbe simulva, a történet szerves részeként) állítson valami érvényeset a mi világunkról A várúr. Ehelyett a tanulság mint egy nehéz, kényelmetlen csatolmány akaszkodik a minden egyéb szempontból jól működő szövegre. Kicsit olyan az érzése az olvasónak, mintha egy gyönyörű Bentley-t látna, amire utánfutót kötöttek. Az asztalbeszakítási kényszer nem tett jót a sorozat második részének, ráadásul az első kötet óriási sikere után nem is egészen érthető. Ettől függetlenül kíváncsian várom a harmadik kötetet, miközben remélem, hogy a szerző teljesíthetőbb célokat tűz ki maga elé.”