Épül a világ (Anthony Ryan – A várúr)

„A történet szerkesztése az első kötetét követi. Az első fele bemutatja az olvasónak az alapkonfliktust és a szereplőket, akik aztán a regény szinte mértani közepéig a jól kiszámítható, számukra kiszabott utat járják be Ryan világában, utazásukkal pedig eltűntetik a térkép fehér foltjait, vagyis tovább épül az első kötetben csupán néhány részletében megismertetett világ. A regény közepén aztán minden eddig felrajzolt ív gyökeresen megváltozik, s ez hidegzuhanyként éri az olvasót (holott ennek a trükknek már az előző kötetben is nagy eséllyel bedőlt). A már A vér énekében is búvópatakként olykor-olykor előkerülő sötét, fenyegető erő még definiáltabbá válik, ezáltal előkészítve a befejező kötet mindent eldöntő, a világot átalakító történéseit.

Meglátásom szerint Anthony Ryan egyszerre szeretett volna dögös fantasy történetet és metsző társadalomkritikát írni, ám ezek közül csak az első sikerült. A kevesebb több lett volna jelen esetben, hiszen – úgy tűnik – nem képes megoldani azt az egyáltalán nem egyszerű feladatot, hogy megfelelő módon (vagyis a történetbe simulva, a történet szerves részeként) állítson valami érvényeset a mi világunkról A várúr. Ehelyett a tanulság mint egy nehéz, kényelmetlen csatolmány akaszkodik a minden egyéb szempontból jól működő szövegre. Kicsit olyan az érzése az olvasónak, mintha egy gyönyörű Bentley-t látna, amire utánfutót kötöttek. Az asztalbeszakítási kényszer nem tett jót a sorozat második részének, ráadásul az első kötet óriási sikere után nem is egészen érthető. Ettől függetlenül kíváncsian várom a harmadik kötetet, miközben remélem, hogy a szerző teljesíthetőbb célokat tűz ki maga elé.”