A baloldali gondolkodókat a halandzsázás és az egyenlőségmánia jellemzi

„Az új könyve egy régi műve újrakiadása aminek mulatságos címe van: Fools, Frauds, and Firebrands. Mennyiben maradt ugyanaz a baloldal, mióta először kiadta a  Thinkers of the New Left-et 1985-ben? Mi változott?

Semmi, kivéve egy általános kulturális hanyatlást. Az egyenlőségmánia ugyanaz maradt, az antikapitalista retorika társul egy kissé növekvő ignoranciával az ügyben, hogy mit jelent a „kapitalizmus” fogalma és honnan származik. A hangsúly pedig eltolódott, most új áldozatokat keresnek, akikkel azonosulni lehet. Egyébként ugyanaz a negativitás és a képtelenségek ugyanolyan, vidám elfogadása a jellemző a baloldalra, bármikor is úgy tűnik, hogy azok igazolják a negativitást. 

Mit írt hozzá a Thinkers of the New Left ezen új kiadásához?

Írok benne Hobsbawmról és Adornóról, érintem Rortyt és Saidet, valamint kitérek a párizsi halandzsagyárra, Deleuze-ra, Guattarira, Lacanra, Badiou-ra. És Žižekkel fejezem be.

Miért fontos, hogy figyelmet szenteljünk ezeknek a baloldali gondolkodóknak? Nem kéne egyszerűen csak ignorálnunk mindezt a badarságot? Miért kell bármilyen mértékben foglalkozni velük?

Fontos, hogy be tudjuk mutatni a diákoknak, hogy miért beszélnek annyi ostobaságot ezek a gondolkodók, és ezek az ostobaságok miért vonják el a figyelmet a valódi, reményteljes, konstruktív gondolkodásról. Nem az a kérdés, hogy egy diákot is megmentünk-e – hanem hogy biztosítsuk az igazság jövőjét.

Mit gondol, Ferenc pápa baloldali? Vagy ha nem, nem lehet, hogy baloldali gondolatok befolyásolják?

Ferenc pápának nyilvánvalóan van egy olyan vágya, hogy elfogadja a szekuláris kultúra, ugyanakkor legitimnek fogadják el olyanok is, akik nem értenek vele egyet. Sok mindent fogadott el a baloldali programokból, valószínűleg anélkül, hogy túl sokat gondolkodott volna ezen. És persze végzetesen azonosította a szegénységet az egyenlőtlenséggel, anélkül, hogy felismerte volna, hogy az egyenlőség egyedül lehetséges biztosítása az, ha mindenkit egyenlően szegénnyé teszünk. Másrészt,  a túlnyomó része annak, amit mond, keresztény alapokon nyugvó, ortodox teológiának tűnik. (…)

Ön híres popkritikus. Miként volt képes  megrajzolni olyan szimpatikus és éleslátó portrét regényében, a The Disappeared-ben, miközben az illető nagy rajongója a heavy metalnak, egyben metálzenész is?

Be akartam lépni a lelkébe valakinek, akinek sérült a saját férfiassága, és aki az ősi férfi ilyen dramatizálásával kompenzál. És ugyanakkor azt is gondolom, hogy a metál valódi muzikalitással rendelkező emberek alkotása, akik súlyemeléssel fejlesztették zene izmaikat, és elvesztették a gyönyörű, bensőbb, női részt, ami az énekelt melódia.”