A Tolvajlás Háza

„A nyilas és a bolsevik diktatúra áldozatainak állított Terror Háza minden elemében elismerésre méltó vállalkozás. A fekete pengefal által reprezentált komor történelem, amit az Andrássy út 60-as száma alatt álló épület előbb a Hűség Házaként, majd az ÁVH főhadiszállásaként magába zárt, máig fel nem dolgozott traumája a magyarságnak. Jól érzékelhető ez a politikai szekták vallásos radikalizmusán, ahogy Rákosiékkal és Szálasiékkal megegyező meggyőződéssel fasisztáznak meg hazaárulóznak, miközben valamennyien az egyetlen, oszthatatlan igazság letéteményeseinek vélik magukat. A szabadon választott kollektivizmus nevében büszkén gázolnak át emberi jogokon, ahogy azt 2006 őszén tették, vagy épp a magántulajdonon, amikor az állampolgárokat magánnyugdíjpénztárakba kényszerítik, vagy amikor megtakarításaikat államosítják. A maguk szólásának szabadságot, az őket sértőknek börtönt követelnek – egyik szekta a holokauszt tagadásáért, másik a Szent Korona gyalázásáért. S ha nem nézünk vissza elég mélyen az Andrássy út 60. falai mögé, újabb és újabb büntetőjogi tényállások születnek majd, hiszen egyre nagyobb és nagyobb lesz az igény, hogy az állam ökle a nép ellenségeire megint lecsapjon. Ezzel a parancsuralmi szemlélettel áll szemben a polgári világ az egyén autonómiájába, lelkiismeretének, szólásának és tulajdonának szabadságába vetett hitével. A Terror Háza alighanem az egyetlen sikeres projekt, amely kétségbevonhatatlan pengefalat von zsarnokság és szabadság közé. Máshová tekintve nem látszik más, csak megalkuvás, maszatolás és félrenézés. A Terror Háza egyértelmű jelzése annak, hogy a magyar társadalom nem akar többé politikai alapon bebörtönzött embereket látni, hogy a diktatúrák épp eléggé megnyomorították már ezt az országot.

Az Andrássy út másik oldalán, a Terror Házával szemben új pengefalat kell húzni. Ezúttal nem feketét, hanem színeset, számtalan cukorkából, amelyekből az élelmes járókelő bármikor törhet egy darabot. Az új pengefal mentén állna a Tolvajlás Háza. A benne létesülő tárlat kisebb termekből vezetne egyre nagyobbak és nagyobbak felé. Bemutatná a sógorság-komaság dualista Magyarországát, azt a sokmilliárd koronát, ami a dzsentrik jólétét fenntartotta, s amit a parlamenti mamelukok, a kor nagyvállalkozói és politikai káderei maguknak kisíboltak. A következő terembe az első világháborúba fegyvereket beszállító, vérzivatarból vagyonosodó nagytőkések mementói kerülnének, közvetlenül az első nagy szocialista rablókísérletet végrehajtó Kun Béla és Szamuely Tibor tolvajlássorozatának tárgyi emlékei mellé. Még nagyobb terem mutatná be Horthy uram-bátyám Magyarországának elitjét, akik sosem szégyenlősködtek, ha állami kedvezményt, monopóliumot, támogatást vagy járadékot szimatoltak.

A következő terem dolgozná fel a zsidók kifosztásának eseményeit, a gettósítás és a jogfosztás árnyékéban zajló mohó tülekedést a megürülő lakásokért és értékes ingóságokért. Ezt követnék az újabb grandiózus rablásnak, a szovjet csapatokkal érkező moszkoviták országosztásának emlékei: földek, gyárak és középületek kerülnek az új arisztokrácia birtokába, akik szemérmesen ráírják valamennyire, hogy állami tulajdon, de csak hogy e perctől személyes vagyonukként funkcionáljon. A látogató ezután egy hatalmas csarnokba ér, amely az elmúlt huszonöt év összefüggő tolvajlásának állít emléket. A lopás két állandó eleme, a falánkság és a cinizmus itt új sajátságokkal bővül, az eltulajdonítás professzionális rendszerét már hivatásos, szakavatott rablók: bankárok, menedzserek és közgazdászok működtetik, nem holmi elszegényedett, semmihez sem értő nemesek, vagy ostoba, agresszív Lenin-fiúk. A csarnok anyaga kitérne a spontán privatizációra, a szövetkezetek szétverésére, komplett ágazatok kiárusítására, bankok megmentésére, botrányok végeláthatatlan sorára Gyurcsány Ferenctől Tocsik Mártán át Mészáros Lőrincig.

A folyamatosan bővülő, állandó kiállítás anyagáról történészek és pénzügyi szakemberek gondoskodnának. Elévült és elfeledett történeteket tárnának fel az olajszőkítésről, számlagyárakról vagy multinacionális részvénytársaságok fosztogatásairól. Felmutatnák a számukra kiutalt adókedvezményeket és célzott támogatásokat, minden forintot, amit eltüntettek, elprivatizáltak, elsikkasztottak, elnemzetitőkésosztályosítottak. Az utolsó terem fala egy hatalmas monitor lenne, ahol a látogató nyomon követhetné, hogy a tolvajok egy perc alatt mennyivel lopnak többet ma, mint huszonöt, ötven vagy száz éve, továbbá szembesülhetne azzal, hogy ha ezt az összeget oktatásra, kultúrára, informatikára, egészségügyre vagy tömegsportra fordítja, hol tartana Magyarország.

A nemzet két sebből vérzik. Egyiket a messianisztikus intolerancia, másikat a szemérmetlen tolvajlás ütötte, s e kettő hagyományosan együtt jár. Csakhogy míg az állami elnyomás brutalitása láthatóan képes csökkenni, addig az elitek mohóságának semmi sem szab határt. A Tolvajlás Háza volna a korruptság mindent megmérgező és elemésztő folyamatosságával, a törvényesített fosztogatás állandó gyakorlatával való szembenézésünk első lépése.”