A nagy terrorháborús átverés

Mégis, kinek a háborúja? Ki felel a terrorháborúért és miért?

A terrorakció célja pont az volt, ami most történt és ami a Charlie Hebdo-forgatókönyv nyomán gyakorlatilag borítékolható volt: bosszúhadjárat indul és az erőszak fokozódik – még többen követelnek még durvább háborút. A megrendelők és a terroristák elérték céljukat, melynek az áldozatok csak véres eszközei, de a cél a közvélemény megfélemlítése és az ellenséggel szembeni háború eszkalációja.

Hollande szerdán azzal fordult az európai kormányokhoz, hogy támogassák a háborúban, mivel szerinte nem csak Franciaországot, de az Európai Uniót is „megtámadták”. Jegyezzük meg: az Unió éppen a francia-német megbékélés jegyében, a tartós európai béke biztosítására jött létre, aminek gyakorlatilag véget vet az, ha háborús platformmá teszik!

Ehhez képest mi is történt most? Úgy kezdődött, hogy visszaütött az Áliszlám Terrorállam... egy olyan háborúban, amelyet a nyugati koalíció indított Irakban, mégpedig anélkül, hogy az ENSZ vagy saját választóik erre bármilyen demokratikus felhatalmazást adtak volna. Sőt: még egyértelmű, szerződéses NATO-kötelezettség sem volt és nem is lehetett volna rá, mivel a NATO hivatalosan „védelmi szövetség”, ez pedig katonai agresszió volt a javából. Ugyan melyik kormány programjában szerepelt, hogy olajérdekeltségekért a nevünkben gyarmatháborúkat indítsanak vagy folytassanak, melyek aztán közvetlen terrorfenyegetést jelentenek saját polgáraik számára is, milliós migrációt okoznak és soha egy pillanatra nem volt semmi jogunk hozzá.

Szembe kéne nézni végre a pőre ténnyel: ennek a háborúnak a nemzetközi jogi vagy akár erkölcsi alapja máig pontosan annyi, amennyi egy önjelölt terrorállamnak bosszút állni mindezért. Emlékszünk még? 2003-ban „tömegpusztító fegyverekre” hivatkozva rohanták le Irakot, de azóta kiderült, hogy kamu volt, amit még Tony Blair is elismert. Bush elnök viszont azóta sem kért bocsánatot választóitól az átverés miatt. Ja igen: Irak „demokratizálása” és a térség pacifikálása volt a másik ürügy, ami olyan pazarul sikerült, hogy helyette „létrejött” az Iraki és Levantei Iszlám Állam nevű szörnyeteg, és az országban ma pusztítóbb káosz és kevesebb demokrácia van, mint sok ezer éves történelme során bármikor. A pacifikálás is szuperül sikerült, mert a háború azóta átterjedt Szíriára és részben Jemenre is. Kérdés: mekkorát kell hazudni a közvéleménynek és országaink véleményformáló „elitjének”, hogy észrevegyük végre: ez a történet nagyon nem kerek. Leginkább az ellenkezője igaz mindannak, amit hivatalos verzióként sulykol a tömegtájékoztatás 2003-tól a mai napig.

Azonban Európa vezetőinek felelőssége még ennél is súlyosabb. Francia stratégiai elemzők és katonai vezetők sorban hívták fel a figyelmet már a pénteki terrortámadás előtt is arra, hogy ez az végletesen elhibázott, kalandor külpolitika különösen Franciaország esetében olyan katasztrofális következményekkel jár, aminek a pénteki mészárlás sajnos csak a kezdete. Desportes tábornok, a Hadi Főiskola (École de Guerre) vezetőjeként talán nem minden alap nélkül hívta fel a figyelmet arra, hogy az ellenség „óriási előnyben van azáltal, hogy van stratégiája és következetesen végre is hajtja”, míg Európának nincs stratégiája és pánikszerűen össze-vissza kapkod.

Franciaország kamikáze akciója, hogy bombázni kezdték Szíriát, különösen provokatív volt, mivel az ország éppen velük szemben vívta ki függetlenségét két emberöltővel ezelőtt. Ráadásul a többi nagyhatalmat és a háborúban érdekelt valamennyi térségbeli hatalmat is provokálták külön akciójukkal, világos katonai stratégia nélkül, pusztán politikai kommunikációs céllal, illetve annak kikényszerítésére, hogy jelentősebb szerepet kapjanak a Szíria sorsával kapcsolatos tárgyalásokban.

Desportes generális megjegyzi még, hogy cél nélkül, habókra háborúzni a legnagyobb hiba, különösen akkor, ha nem világos, ki az ellenség, ha annak szinte megfoghatatlan terrorista hadseregével szemben úgyszólván védtelen az ország és katonailag gyakorlatilag nincs módjukban megfelelő válaszcsapásra sem, mert a bombázás szárazföldi beavatkozás nélkül legfeljebb PR fogás. „Városokat nem lehet úgy felszabadítani, hogy rommá bombázzuk őket”, amivel kiáltó ellentmondásra hívja fel a figyelmet a katonai stratéga az erre képtelen civilek helyett. A szárazföldi beavatkozáshoz nem állnak rendelkezésre megfelelő erők, de legfőképp a stratégiai cél nem világos, már Franciaország számára sem, nem is beszélve a többi háborúban érdekelt hatalom egyetértésének hiányáról. Ha már annyira háborúzni akarnak, legalább bíznák ezt profikra, akiknek van némi fogalmuk a háborúkról – de most nem ezt látjuk.

Mára oda jutott Európa, hogy egy tábornok az, aki béketervet sürget a politikusok katonailag is felelőtlen háborús handabandázása helyett, nem utolsósorban azért, mert egy háborúnak katonailag is csak akkor lehet értelme, világos stratégiája, ha sikerül tisztázni az elérendő célt, például azt, hogy kik a szövetségesek, ki az ellenség és pontosan milyen területet kell megvédeni, illetve meghódítani. Nem árt szépen beismerni, hogy ma ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a legnagyobb káosz van, bár -különösebb médiafelhajtás nélkül - a mindeközben folyó bécsi tárgyalásokon vélhetően ezekről vitatkoznak a szír háborúban érdekelt hatalmak. Több értelme lett volna előbb gondolkozni, hogy mi a cél és esetleg aztán lőni, ha tényleg biztosan nincs más megoldás... Most megint sikerült előbb lőni és csak aztán körülnézni, hogy mi van.

Sokan lesajnálják azokat, akik tárgyalásos rendezést emlegetnek, mert nyilván nem gondoltak még arra, hogy a háborúknak sosem újabb háború, hanem csakis valamilyen béketárgyalás vethet véget. Tehát akármennyire „realistának” tartják magukat a békés rendezést utópiaként kigúnyolók, attól még teljesen értelmetlen, amit állítanak, mert a tárgyalásos megoldásnak sosem volt és sosem lesz alternatívája. A háború csak késlelteti a megoldást. Oda jutottunk, hogy erre ma katonai stratégáknak kell felhívni a politikusok és a civil közvélemény figyelmét... de nem csak ezért tanulságos Desportes példája, hanem az is nagyon elgondolkodtató, hogy ő véletlenül sem a szabadságjogok korlátozása mellett érvel a hatékonyabb harc érdekében, ahogy sok politikus, hanem szerinte a hatékonyabb védelmi erők biztosítására részben a jóléti államról kellene lemondani, növelve a biztonsági kiadásokat.

Vélhetőleg nem azért kapott teret a francia sajtóban az ő véleménye, mert ilyen világosan látja a helyzetet, hanem leginkább azért, mert tíz nappal korábban gyakorlatilag megjósolta, ami végül bekövetkezett Párizsban. Azt viszont nem idézik tőle, amit hónapokkal korábban egy szenátusi meghallgatáson szakértőként nyilatkozott és ami végképp feltárja, mennyire nem egyértelmű, hogy ebben a háborúban ki kivel van és ki az ellenség: „Ki az a doktor Frankenstein, aki ezt a szörnyet létrehozta? Mondjuk ki világosan, a konzekvenciák levonása érdekében: az Egyesült Államok. Rövidtávú érdekekből más szereplők is, melyek közül egyesek a Nyugat barátaiként lépnek fel- vagy szándékosan, vagy szívességből cinkossá válva hozzájárultak ehhez a konstrukcióhoz és megerősödéséhez”.

Szó sincs itt „szupertitkos összeesküvésről”, mert cikkek sorában megtalálhatjuk a puzzle különböző elemeit, amiből kellő logikával összeállhat bennünk a kép, amit valamiért nem óhajtanak  egészében és összefüggéseiben elénk tárni. 

Kitől is vannak az Áliszlám Terrorállam fegyverei és fő bevételei? Az USA szunnita szövetségeseitől, a törököktől (akik megveszik az általuk kitermelt olajat) és a szaúdiaktól, a líbiai bábkormány és a szír erők közvetítésével „véletlenül oda került” fegyverekről nem is beszélve. Mindennek részleteiről külön-külön a nyugati sajtó is beszámolt, de anélkül, hogy feltették volna a minimális logikával is felmerülő súlyos kérdéseket.

Mégis, kinek a hadserege és kinek az érdekeiért harcolnak? Megtudhatjuk onnan is, hogy ki nyerné meg a szír háborút, ha ez a terrorállam holnap letenné a fegyvert: az orosz-iráni-szír-síita erők győznének, mégpedig a szaúdi-török-szunnita-amerikai-nyugati táborral szemben. Nyilván ezért jelentette be az USA a párizsi merényletek után, hogy továbbra is bombázni fogják... a szír kormányerőket, akik jelenleg az Áliszlám Terrorállam ellen szárazföldön is harcoló fő haderő!

Ha valaki annyira ragaszkodik a tömegmédiából megtanult propaganda-panelekhez, hogy mindezt „konteógyártásnak” tartja, annak érdemes elgondolkodni azon, hogy Bherlin Gildo ügyében a brit hatóságok saját maguk ismerték el bűnrészességüket: elejtették a szír terrorista elleni vádat, mikor túl sok bizonyíték kezdett előkerülni, hogy az angol titkosszolgálat hogyan támogatta az ő terrorista csoportját... Igaz, csak a Guardian számára tűnt hírnek, hogy ezek szerint európai kormányok titkosszolgálatai ma oly módon támogatnak terrorszervezeteket, amivel saját polgáraik életét immár közvetlenül veszélyeztetik! A többi médium miért nem foglalkozik ezzel a botránnyal?

A minimum az lenne, hogy most szépen sorban lemondjanak mindazok az európai vezetők, akiket politikai felelősség terhel az elhibázott, jogtalan és katasztrofális következményekkel járó közel-keleti intervenciókért. Háborús handabandázás helyett fel kell tárni, hogyan indíthattak itt a nevünkben gyarmatháborúkat mindenfajta demokratikus felhatalmazás vagy ENSZ-mandátum nélkül, hazug „bizonyítékokkal”.

Ha az iszlám országok lakosságát magunk mellé akarjuk állítani, sürgősen fel kell tárni, hogy járhattak ezek a közel-keleti háborúk kevesebb mint másfél évtized leforgása alatt kétmillió civil áldozattal (ami naponta háromszor annyit jelent mint a pénteki párizsi áldozatok száma!). Ki kell vizsgálni, milyen emberiesség elleni bűncselekményeket és milyen háborús bűnöket követhettek el a nyugati koalíció zsoldosai a mi nevünkben, közvetve és közvetlenül is kiprovokálva ezzel az agresszióval a megtámadott népek radikalizálódását és azt, hogy - nem lévén lehetőségük reguláris csapatokkal válaszcsapást mérni - általunk terroristáknak tartott gerillákkal harcoljanak ellenünk a Közel-Kelet után immár Európában is.

Amíg nem értjük meg, hogy az általunk megtámadott országok lakosai közül sokan hős szabadságharcosoknak fogják tartani még az általunk kivégzett legkegyetlenebb terroristákat is, addig nincs esélyünk a döntően általunk okozott probléma megoldására. Se katonailag, se politikailag nem fogunk megoldani semmit azzal, hogy az erőszakra még több erőszakkal válaszolunk. Igen, mi és nem ők, mert Magyarország is részt vesz az iraki háborúban, amit Orbán Viktor miniszterelnök kötcsei beszédében szörnyű, bűnös és elhibázott háborúnak mondott, mely a migránsválság miatt is rémes következményekkel jár. Épp csak a konzekvenciát nem vontuk le. 

Európai kommentelők százezrei nyilatkoznak most olyan szélsőséges megoldások mellett lándzsát törve, mint például a muszlimok kiirtása, ami által erkölcsileg egy platformra kerülnek az ellenség terroristáival. Ezek szerint lakosságarányosan talán nincs is annyival több szélsőséges ott az „ellenséges táborban”... Ilyen a háború, a gyűlölet és a terror „logikája”: hamar olyanná lesz benne mindenki mint saját ellensége.

A háborúhoz elég a félelem, a gyűlölet és a gyávaság, de a békéhez ennél több kell: a bizalom és szeretet bátorsága, amiről az egyik francia áldozat férje, Antoine Leiris híressé vált nyílt levelében tanúbizonyságot tett: „nem kapjátok meg a gyűlöletemet”. Ha ez a lélekjelenlét nincs meg bennünk, akkor már el is veszítettük ezt a saját magunk ellen vívott furcsa háborút. Akkor már nincs mit megvédeni Európa keresztény kultúrájából. Kísértetiesen hasonlít ez a dzsihádhoz, aminek eredeti spirituális jelentése az iszlámban szintén az, hogy a hívőknek elsősorban önmagukat kell legyőzni, nem valami külső ellenséget. Nekik is, nekünk is ez az egyetlen „szent háború”, amit megvívhatunk.

Nem egymást, hanem saját magunkat és csahos uszítóinkat kell lebírnunk. Feltéve, hogy valóban hiszünk még bármiben, ami méltó arra, hogy higgyenek benne. Az iszlám és a kereszténység is alapvetően ezt követeli meg saját táborától, a másik iránti tisztelet mellett. Vagy elfelejtettük, hogy a török hódoltság alatt nagyobb vallási tolerancia volt Magyarországon, mint a Habsburg-ellenreformáció alatt? Pedig történelmileg az a valódi iszlám, nem a nagyhatalmi propaganda által eltorzított és manipulált „modern” dzsihád. Ahogy a kereszténység sem elsősorban vélt ellenségeink preventív meggyilkolását várja el híveitől, mint ismeretes.

Kedves olvasó, ugye nem gondolod komolyan azt a szörnyűséget, hogy vannak valóban eredendően gonosz népek és vallások, akiket nem ilyen-olyan háborúkban érdekelt vezetők fanatizálnak ordas eszmékkel, hanem „eleve gonosz gyilkosnak születtek és méltók a halálra”. Ilyen ugyebár sose volt.

Ezért a békés egymás mellett éléshez minden esetben elég lenne mindkét félnek megszabadulni saját korrupt és zsarnoki vezetőitől, akik háborúra uszítják a két tábort. Mivel a közel-keleti népek bábkormányait jórészt a nyugati hatalmak tették a nyakukba, nem tűnik olyan nehéznek megszabadítani őket tőlük. Kínosabb feladat azoktól az európai vezetőktől megszabadulni, akik a mi demokratikus felhatalmazásunkkal visszaélve háborúznak a nevünkben. Ha maguktól nem vonnák le a konzekvenciát, alkotmányos állampolgári kötelességünk előmozdítani a szükséges tisztulást az európai politikában.

Ugye mennyivel egyszerűbb „megoldásnak” tűnik a háború mint a béke! Pedig „ez a mi munkánk és nem is kevés”. Külön-külön és közösen is sokkal határozottabban fel kell lépnünk, ha nem akarjuk megvárni itt Európában, hogy a zsoldosok után mindenkit mobilizálva belerángassanak minket egy újabb értelmetlen és igazságtalan háborúba, amikor a megoldás lényege pont az, hogy abba tudjuk hagyni, amit el se kellett volna kezdeni.