„Franciaországot a ’60-as és ’70-es években a gyarmatbirodalom felbomlása után a Magreb államokból: főként Marokkóból, Algériából és Tunéziából érte el egy igen jelentős, több millió főt számláló bevándorlási hullám. 40-50 év távlatából visszatekintve és a tapasztalatokat levonva látható, hogy jelentős részük esetében nem sikerült az integráció. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy van egy bizonyos létszám, amit egy-egy társadalom még képes megemészteni, milliós, százezres, alapvetően homogén, a befogadó országokétól igencsak eltérő kultúrával és vallással rendelkező tömegeket viszont már nem. Azért nem, mert szinte kivétel nélkül egy tömbbe telepedtek le, úgy tengették mindennapjaikat évtizedeken át, hogy nem, vagy csak alig, találkoznak a helyiekkel így pedig párhuzamos társadalmak alakultak ki.
Generációk nőttek fel oly módon, hogy nem történt érdemi változás helyzetükben. Ugyanott élnek, mint a szüleik, nagyszüleik, jelen esetben a franciaországi és belga nagyvárosok szélén, nyomornegyedekben. Az iskolából kimaradoztak, szakmát nem tanultak, a szociális ellátórendszer vagy a kisebb-nagyobb bűncselekményekből esetleg rosszul fizetett alkalmi munkákból megszerzett eurók tartják őket lélegeztetőgépen.