Heroes Reborn – kellett ez?

„Olyan archetípusokat vonultat fel Kring, mint a gyermeke halálát megbosszulni vágyó házaspár, a középiskola megpróbáltatásain áteső, az imádott lány iránt plátói szerelmet tápláló kamasz, vagy a háborús veterán, aki felveszi a harcot a bűnözés és a korrupció ellen. Vannak ugyan kevésbé elcsépelt szereplők is, de az aprópénzzel teli bőröndöt hurcolászó férfiról egyelőre semmi nem derült ki (azon kívül, hogy nagyon segítőkész), az aktuális japán szál pedig még Hiro Nakamura kezdeti bohóckodásához képest is nevetséges. Miko Otomo képessége ugyanis az, hogy apja kardjával képes egy videójátékba teleportálni magát, ahol szent küldetése várja. Maga az alapkoncepció még életképes is lehetne, ha a játék világát (amely egyfajta alternatív univerzumnak felel meg) nem olyan pocsék animációval kreálták volna meg, amely már a ’90-es évek videójátékainak átvezetőiben is ciki lett volna. Persze a különböző szálak előbb-utóbb bizonyosan összeérnek majd, és egy újabb világméretű katasztrófát is sejtet a narratíva, de ez nem segít azon az óriási problémán, hogy egy tabula-rasa alaphelyzetből induló sorozatban pont a visszatérő karakterek jelentik a legnagyobb pozitívumot. Noah Bennet ugyanis az újrázásban is főszerepet kapott, és az ő története talán az egyetlen, mely ténylegesen megérdemli a figyelmet, hisz már most az eljövendő dolgok után vizsgálódik, melyek tényleg lehetnek akár érdekesek is, már persze ha nem szúrják el, mint nagyjából minden mást. Az epizód(ok) egyetlen igazi Heroes momentuma is egy régi szereplőhöz köthető, a pilot utolsó jelenete Mohinder Suresh narrációjával, a már ismerős, libabőröztető zenével valóban ütősre sikeredett, kár, hogy ilyen nem nagyon volt több a másfél órában.”