Kínai kémek suttognak az európai döntéshozók fülébe
Egyre több, Európában tevékenykedő kínai kémre derül fény, azonban nem egyszerű leleplezni őket. Peking pedig igencsak kreatív.
Valami végérvényesen elromlott az európai kultúrkörben. Először a kereszténység legyőzte az iszlámot. Aztán a kereszténységet legyőzte az individualizmus. Az individualizmust az iszlám éppen most győzi le. Vendégszerzőnk, a neves csopaki borász, Jásdi István írása.
A francia csoport, amely nálunk vendégeskedik, harminc tizenévesből és három tanerőből áll. Nantes-ban tanulnak vendéglátást. Szeretnék megnézni a pincét és megkóstolnának egy bort. A harmincból tízen nem kóstolnak. Az idősebb tanárnő zavartan súgja Petinek, hogy a kínálással se sértse meg a vallási érzékenységüket. A gyerekek okosak, jókat kérdeznek és lassan kortyolják a csopakit. A sötét bőrű muszlim kislányok kimaradnak a kóstolásból meg a kérdezősködésből. Ők egy-két év múlva olyan Franciaországot fognak az oda látogatóknak bemutatni, ahol az emberek nem isznak bort, pezsgőt vagy konyakot.
A pincéből kifele menet búcsúzom a társaságtól. Az idősebb tanárnő nyújtaná a kezét, de mozdulata elakad félúton. Így én előzöm meg. Miközben kezet fogunk, megkönnyebbülten súgja: Önöknél is kezet fognak? Igen, mondom, és a nőknek puszit is adunk. Pont, mint nálunk – mosolyog.
*
Januárban Sylt szigetén kóstoltatunk csopaki és szekszárdi borokat Heimann Zolival. Amikor túl a fehéreken Zoli mutatja be a vöröseit, elvegyülök a vacsorázók között. A szigeten nyáron a német jet set nyaral, de az ilyen téli programokon, mint ez a Gasztronómiai Hét, az észak-német felső-középosztály nyugdíjasai is megengedhetnek itt maguknak két-három napot egy méregdrága szállodában. Az öregúr, akivel a rizlingről kezdünk beszélgetni, nagy nehezen kiböki, ami izgatja: Mi történik most Magyarországon? Tényleg diktatúra van? Antiszemitizmus és xenofóbia?
Járt már Magyarországon?
Még soha. A frízek sokkal kevésbé ismerik Közép-Európát, mint a bajorok vagy a baden-württembergiek. Nem akarom túlságosan megvédeni a kormányt, de arra azért felhívom a figyelmét, hogy nálunk nem gyújtanak fel menekültszállásokat és nem dúlják fel a zsidó temetőket. Orbán rendszeresen egyeztet a CDU-val, naponta a CSU-val, és együtt jár focimeccsekre Frau Merkellel. Kicsit megnyugszik. Különösen, amikor tisztázzuk, hogy mindketten utáljuk a focit, a ráköltött milliárdok miatt. Végül, amikor elmondom neki a bon mot-t, amely szerint minden politikus belepisil a PC-medencébe, de Viktor az egyetlen, aki a trambulinról, már érti. Tudja mit? Jöjjön el egy pár napra Magyarországra! Megígéri, csak azért aggódik, hogy biztonságban lesz-e ott Keleten a hatliteres Mercedes-e.
*
Párizsba néhány évente visszatérünk. Fiatalon éveket töltöttünk ott. Megnézzük a Mirabeau hídra néző házat és megpróbáljuk kitalálni, ki lakhat most a harmadikon. Végigsétálunk a nagyon polgári Rue d’Auteuil-ön, megnézzük a fiúk óvodáját a Rue Chardon Lagache-on.
Konstatáljuk, hogy koszosodik a város, ahol régen a járdán csak a kutyaszarra kellett vigyázni. Járjuk a múzeumokat. Találomra – ahol a dél ér – beülünk egy-egy étterembe.
Franciaországban elvben nem lehet melléfogni. A turisták által látogatott hely a valamikori les Halles mellett tele van. Az öreg pincér akkor kezdhette a pályát, amikor itt éltünk. Készségesen ajánlja a paté de canard-t, de előtte aperitifként egy-egy pohár Sancerre-t kérünk. A bor meleg és félédes. Nem erre gondoltunk, de az arab pincérrel ezt nem tudjuk megbeszélni. A kihűlt steaket nevető szenegáli pincér hozza. Nem kér elnézést a késésért.
Másnap az Avenue Victor Hugo-n vacsorázunk a Stella-ban. Negyven éve semmit nem változott. Utoljára Geréékkel és Tiffánékkal jártunk itt, de annak is van már tíz éve. A bejárat előtt, a Victor Hugo és a Rue de la Pompe sarkán most is ott van a tengerszagú osztrigás pult. Bent fehér kötényes pincérek szaladgálnak. A makulátlan abroszon pillanat alatt előttünk van párás pohárban a Kyr és hosszasan konzultálunk a valamikor valószínűleg Olaszországból ide származott pincérrel előételekről és a véresen vagy á point sütött húsokról. Nincsenek errefelé turisták rajtunk kívül. A vendégek zömmel a környéken lakó nyugdíjas nagypolgárok és csak egyetlen francia család egy szőke és egy barna copfos kislánnyal, akik itt is a szomszéd katolikus magániskola ruháját viselik.
Marival mindketten osztrigát kérünk előételként, hozzá most megkapjuk a hibátlan Sancerre-t, ami mellett Mari kitart, mert főételként is tenger gyümölcseit eszik. Én a bárányhoz Volnay-t iszom. A vacsora, egészen a desszertig, amit a mi madártejünknek megfelelő „úszó sziget”-tel zárunk, jól rendezett színházi előadás. A végén nem tudok ellenállni a tizenöt esztendős Armagnacnak sem.
Számomra ez az egyre kisebb területekre visszaszoruló érzés marad Franciaország.
Ettől ugye még nem vagyok rasszista?
*
A két bécsi házaspár minden csütörtökön nálunk borozik. Kis szőlőbirtokuk van Krems mellett, úgyhogy különösen büszkék vagyunk rájuk.
Sokat beszélgetünk, nem politizálunk. Most azonban elakadtak a határon a menekültáradat miatt.
Dühösek. Elmúlik róluk a politikai jólneveltség.
Legyintenek. Mit gondolnak ezek? Fölfelé mutatnak. Az araboknak akarják jóvá tenni, amit elkövettünk a zsidók ellen? Azért körülnéznek, hallhatta-e valaki.
Marit Amerikába szakadt barátnője hívja. Judit kétségbe van esve a kerítés miatt. Mari arról kérdezi, hogy ugyanennyire bántja-e a 3500 kilométeres, hat méter magas fal a mexikói határon. Judit szerint, aki Amerikában napi újságolvasó, ilyen fal nincs. A következő napon megköveti. Utánanézett, tényleg van fal. Mari vájkál a sebben: Tudod, hogy több ember halt meg a Ti falatoknál, mint a berlininél? Judit arra kéri, mellőzzék a témát, mert fél. Még csak negyven éve él az Egyesült Államokban. Nem korrekt dolog ilyesmiről beszélgetni. Amerika-ellenes.
Az éjjeli szekrényemen tárolt könyvek között hónapok óta ott van Kosztolányi múlt század eleji európai utazásainak a leírása.
Az akkori schengeni övezetben, ha az ember beszélt két-három nyelvet, mindenhol otthon érezhette magát. Rómától Stockholmig és Bécstől Londonig. Tudta, hol mit érdemes rendelni az étteremben, kik a nagy művészek, melyek a kihagyhatatlan látnivalók. Beszélgetni lehetett mindenkivel mindenről – hátsó gondolatok nélkül. Ugyanazt jelentette Róma és ugyanazt Bizánc.
Ugyanazt Keats, ugyanazt Rimbaud és ugyanazt Hölderlin.
Valami – úgy tűnik – végérvényesen elromlott az európai kultúrkörben. Először a kereszténység legyőzte az iszlámot. Aztán a kereszténységet legyőzte az individualizmus. Az individualizmust az iszlám éppen most győzi le.