Számomra ez az egyre kisebb területekre visszaszoruló érzés marad Franciaország.
Ettől ugye még nem vagyok rasszista?
*
A két bécsi házaspár minden csütörtökön nálunk borozik. Kis szőlőbirtokuk van Krems mellett, úgyhogy különösen büszkék vagyunk rájuk.
Sokat beszélgetünk, nem politizálunk. Most azonban elakadtak a határon a menekültáradat miatt.
Dühösek. Elmúlik róluk a politikai jólneveltség.
Legyintenek. Mit gondolnak ezek? Fölfelé mutatnak. Az araboknak akarják jóvá tenni, amit elkövettünk a zsidók ellen? Azért körülnéznek, hallhatta-e valaki.
Marit Amerikába szakadt barátnője hívja. Judit kétségbe van esve a kerítés miatt. Mari arról kérdezi, hogy ugyanennyire bántja-e a 3500 kilométeres, hat méter magas fal a mexikói határon. Judit szerint, aki Amerikában napi újságolvasó, ilyen fal nincs. A következő napon megköveti. Utánanézett, tényleg van fal. Mari vájkál a sebben: Tudod, hogy több ember halt meg a Ti falatoknál, mint a berlininél? Judit arra kéri, mellőzzék a témát, mert fél. Még csak negyven éve él az Egyesült Államokban. Nem korrekt dolog ilyesmiről beszélgetni. Amerika-ellenes.
Az éjjeli szekrényemen tárolt könyvek között hónapok óta ott van Kosztolányi múlt század eleji európai utazásainak a leírása.
Az akkori schengeni övezetben, ha az ember beszélt két-három nyelvet, mindenhol otthon érezhette magát. Rómától Stockholmig és Bécstől Londonig. Tudta, hol mit érdemes rendelni az étteremben, kik a nagy művészek, melyek a kihagyhatatlan látnivalók. Beszélgetni lehetett mindenkivel mindenről – hátsó gondolatok nélkül. Ugyanazt jelentette Róma és ugyanazt Bizánc.
Ugyanazt Keats, ugyanazt Rimbaud és ugyanazt Hölderlin.
Valami – úgy tűnik – végérvényesen elromlott az európai kultúrkörben. Először a kereszténység legyőzte az iszlámot. Aztán a kereszténységet legyőzte az individualizmus. Az individualizmust az iszlám éppen most győzi le.