Ettől ugye még nem vagyok rasszista?

A francia csoport, amely nálunk vendégeskedik, harminc tizenévesből és három tanerőből áll. Nantes-ban tanulnak vendéglátást. Szeretnék megnézni a pincét és megkóstolnának egy bort. A harmincból tízen nem kóstolnak. Az idősebb tanárnő zavartan súgja Petinek, hogy a kínálással se sértse meg a vallási érzékenységüket. A gyerekek okosak, jókat kérdeznek és lassan kortyolják a csopakit. A sötét bőrű muszlim kislányok kimaradnak a kóstolásból meg a kérdezősködésből. Ők egy-két év múlva olyan Franciaországot fognak az oda látogatóknak bemutatni, ahol az emberek nem isznak bort, pezsgőt vagy konyakot.

A pincéből kifele menet búcsúzom a társaságtól. Az idősebb tanárnő nyújtaná a kezét, de mozdulata elakad félúton. Így én előzöm meg. Miközben kezet fogunk, megkönnyebbülten súgja: Önöknél is kezet fognak? Igen, mondom, és a nőknek puszit is adunk. Pont, mint nálunk – mosolyog.

*

Januárban Sylt szigetén kóstoltatunk csopaki és szekszárdi borokat Heimann Zolival. Amikor túl a fehéreken Zoli mutatja be a vöröseit, elvegyülök a vacsorázók között. A szigeten nyáron a német jet set nyaral, de az ilyen téli programokon, mint ez a Gasztronómiai Hét, az észak-német felső-középosztály nyugdíjasai is megengedhetnek itt maguknak két-három napot egy méregdrága szállodában. Az öregúr, akivel a rizlingről kezdünk beszélgetni, nagy nehezen kiböki, ami izgatja: Mi történik most Magyarországon? Tényleg diktatúra van? Antiszemitizmus és xenofóbia?

Járt már Magyarországon?

Még soha. A frízek sokkal kevésbé ismerik Közép-Európát, mint a bajorok vagy a baden-württembergiek. Nem akarom túlságosan megvédeni a kormányt, de arra azért felhívom a figyelmét, hogy nálunk nem gyújtanak fel menekültszállásokat és nem dúlják fel a zsidó temetőket. Orbán rendszeresen egyeztet a CDU-val, naponta a CSU-val, és együtt jár focimeccsekre Frau Merkellel. Kicsit megnyugszik. Különösen, amikor tisztázzuk, hogy mindketten utáljuk a focit, a ráköltött milliárdok miatt. Végül, amikor elmondom neki a bon mot-t, amely szerint minden politikus belepisil a PC-medencébe, de Viktor az egyetlen, aki a trambulinról, már érti. Tudja mit? Jöjjön el egy pár napra Magyarországra! Megígéri, csak azért aggódik, hogy biztonságban lesz-e ott Keleten a hatliteres Mercedes-e.

*

Párizsba néhány évente visszatérünk. Fiatalon éveket töltöttünk ott. Megnézzük a Mirabeau hídra néző házat és megpróbáljuk kitalálni, ki lakhat most a harmadikon. Végigsétálunk a nagyon polgári Rue d’Auteuil-ön, megnézzük a fiúk óvodáját a Rue Chardon Lagache-on. 

Konstatáljuk, hogy koszosodik a város, ahol régen a járdán csak a kutyaszarra kellett vigyázni. Járjuk a múzeumokat. Találomra – ahol a dél ér – beülünk egy-egy étterembe.

Franciaországban elvben nem lehet melléfogni. A turisták által látogatott hely a valamikori les Halles mellett tele van. Az öreg pincér akkor kezdhette a pályát, amikor itt éltünk. Készségesen ajánlja a paté de canard-t, de előtte aperitifként egy-egy pohár Sancerre-t kérünk. A bor meleg és félédes. Nem erre gondoltunk, de az arab pincérrel ezt nem tudjuk megbeszélni. A kihűlt steaket nevető szenegáli pincér hozza. Nem kér elnézést a késésért.

Másnap az Avenue Victor Hugo-n vacsorázunk a Stella-ban. Negyven éve semmit nem változott. Utoljára Geréékkel és Tiffánékkal jártunk itt, de annak is van már tíz éve. A bejárat előtt, a Victor Hugo és a Rue de la Pompe sarkán most is ott van a tengerszagú osztrigás pult. Bent fehér kötényes pincérek szaladgálnak. A makulátlan abroszon pillanat alatt előttünk van párás pohárban a Kyr és hosszasan konzultálunk a valamikor valószínűleg Olaszországból ide származott pincérrel előételekről és a véresen vagy á point sütött húsokról. Nincsenek errefelé turisták rajtunk kívül. A vendégek zömmel a környéken lakó nyugdíjas nagypolgárok és csak egyetlen francia család egy szőke és egy barna copfos kislánnyal, akik itt is a szomszéd katolikus magániskola ruháját viselik.

Marival mindketten osztrigát kérünk előételként, hozzá most megkapjuk a hibátlan Sancerre-t, ami mellett Mari kitart, mert főételként is tenger gyümölcseit eszik. Én a bárányhoz Volnay-t iszom. A vacsora, egészen a desszertig, amit a mi madártejünknek megfelelő „úszó sziget”-tel zárunk, jól rendezett színházi előadás. A végén nem tudok ellenállni a tizenöt esztendős Armagnacnak sem.

Számomra ez az egyre kisebb területekre visszaszoruló érzés marad Franciaország.

Ettől ugye még nem vagyok rasszista?  

*

A két bécsi házaspár minden csütörtökön nálunk borozik. Kis szőlőbirtokuk van Krems mellett, úgyhogy különösen büszkék vagyunk rájuk.

Sokat beszélgetünk, nem politizálunk. Most azonban elakadtak a határon a menekültáradat miatt.

Dühösek. Elmúlik róluk a politikai jólneveltség. 

Legyintenek. Mit gondolnak ezek? Fölfelé mutatnak. Az araboknak akarják jóvá tenni, amit elkövettünk a zsidók ellen? Azért körülnéznek, hallhatta-e valaki.

Marit Amerikába szakadt barátnője hívja. Judit kétségbe van esve a kerítés miatt. Mari arról kérdezi, hogy ugyanennyire bántja-e a 3500 kilométeres, hat méter magas fal a mexikói határon. Judit szerint, aki Amerikában napi újságolvasó, ilyen fal nincs. A következő napon megköveti. Utánanézett, tényleg van fal. Mari vájkál a sebben: Tudod, hogy több ember halt meg a Ti falatoknál, mint a berlininél? Judit arra kéri, mellőzzék a témát, mert fél. Még csak negyven éve él az Egyesült Államokban. Nem korrekt dolog ilyesmiről beszélgetni. Amerika-ellenes.

Az éjjeli szekrényemen tárolt könyvek között hónapok óta ott van Kosztolányi múlt század eleji európai utazásainak a leírása.

Az akkori schengeni övezetben, ha az ember beszélt két-három nyelvet, mindenhol otthon érezhette magát. Rómától Stockholmig és Bécstől Londonig. Tudta, hol mit érdemes rendelni az étteremben, kik a nagy művészek, melyek a kihagyhatatlan látnivalók. Beszélgetni lehetett mindenkivel mindenről – hátsó gondolatok nélkül. Ugyanazt jelentette Róma és ugyanazt Bizánc.

Ugyanazt Keats, ugyanazt Rimbaud és ugyanazt Hölderlin.

Valami – úgy tűnik – végérvényesen elromlott az európai kultúrkörben. Először a kereszténység legyőzte az iszlámot. Aztán a kereszténységet legyőzte az individualizmus. Az individualizmust az iszlám éppen most győzi le.