A generációs ellentétekről

„A mai fiatal korosztályok generációvá szerveződése talán mostanság kezdődött-kezdődik, és/de ennek irányát és tartalmát ma még csak alig-alig lehet sejteni.

Közös és meghatározó gyermek- és kamaszkori élményük alig-alig van: a Facebookon néhány éve szerveződött egy, talán a korosztályt valamennyire reprezentáló csoport »Akik nézték a Walt Disney-it, amikor meghalt Antall József« névvel… Szüleik részben a 68-as, részben az azoknál nagyjából tíz évvel fiatalabb Fidesz-generációhoz tartoznak, lázadni ellenük kamaszkorukban nemigen lázadtak, talán azért nem, mert akkor még a rendszer ellen sem: azokban az években a formálódó újkapitalizmus ideológusai még sikerrel hitették el velük – és az egész társadalommal – hogy a rendszerváltással a szabadság birodalma jött el, mindenki saját szerencséjének kovácsa, és aki nem boldogul, az kizárólag saját magában keresheti a hibát. Mivel két generáció szülöttei, a Fidesz-hatalom bebetonozódásáig közös ellenségképük sem volt. Mára a Fidesz és kormánya tölti be ezt a szerepet, de az ellene való lázadás legalább három irányból fogalmazódik meg: döntően szélsőjobboldalról, kisebb részt a liberalizmus felől és baloldalról.

A szélsőjobboldali dominancia döntő oka a fiatalság iszonyú közösséghiánya és közösségkeresése, mely egészen a családi szocializációig, pontosabban annak hiányáig vezethető vissza. Van igazsága Michel Houellebecq francia írónak abban, hogy a 68-asok szexuális forradalma nyomán létrejövő csonka családok gyermekei vagy identitáshiányosak, vagy az élet élvezetére képtelen megszállottak lettek. És a szélsőjobboldal mindkét »típus« számára kínál gyógyszernek látszó mérget: a közösséget teremtő erős szülőfigurát és annak jelképeit. Melyek közelében mindazonáltal sohasem kell és lehet felnőni. (…)

Mindazonáltal a fiatalságot megosztó árok annyira mély, hogy mozgalmaik nyomán egységes generáció kialakulása nem várható. Ha generációvá szerveződnek is, belsőleg megosztott, egymással küzdő generáció lesznek. Miként azok voltak a Horthy-korszakban a nagyszüleik is.

Az a harag, amit a baloldaliból neoliberálissá lett, a különböző pártok holdudvarába betagozódó »reprezentatív« 68-asok (és csoportjaik) iránt éreznek, legalábbis részben jogos. De egyszer talán rájönnek, hogy a 68-asok (már) nem riválisaik, sőt akad közöttük szövetségesük is. És a Fidesz-generációban úgyszintén. Ez a felismerés akkor következhet be, ha részben szervezkedéseik nyomán a jelenlegi helyzetből kivezető új alternatívák tűnnek fel a láthatáron.”